4.Fejezet-- Máris búcsú.

 Kinyitottam a szemem, és az ablakom felé nézve, boldogan pillantottam meg a reggeli napsugarakat. Eszembe jutott, hogy nekem ma találkozóm van, így gyors felpattantam. Ránéztem az órára és nagy ijedtségemre vettem észre, hogy már eltelt az idő.
- Oh, nemár! - Niall  biztosan vár.
Sietve összekontyoltam a hajam, felvettem egy egyszerű ruhát,  és már futottam is kifele.
- Hova mész ilyen korán? - érdeklődött apa, mire idegeskedve felé fordultam. Már csak ez kellett, elfogok késni.
- Niall-hez, aki tegnap hívott!
- Eljött hozzád, és ezért, egy nap után már össze is jöttök? - fintorgott rám.
- Semmi ilyenről nem volt szó, mondom elmegyek elé a reptérre! - az óramutató gyors kattogása még jobban feszítette a helyzetet.
- Csak féltelek...
- Én is téged. - majd lezárva a beszélgetést, kirohantam, miután  a huzat becsapta magam után az ajtót.
Beszálltam az első taxiba, és útnak indultam. Az ablakon keresztül figyeltem csendesen a környéket, melyen nem vettem észre különösebb változást. A hasam görcsbe volt, hogy nem érek oda időbe, miközben folyamatosan az időt lestem. Végül haladtunk még pár utcát, majd végre leparkoltunk. Gyorsan kiszálltam a kocsiból, fizettem a sofőrnek, nem törődve a visszajáróval, amit borravalóként otthagytam neki. Jókedvem hidegen hagyott, mert tudtam, hogy búcsúznunk kell. Beszélni szerettem volna még vele, így nagy léptekkel bementem a váróterembe. Kicsit nagyobb lett bennem az öröm, remélve, hogy pár pillanat, és most már a nagy felhajtás után, nyugodtan leülhetünk.
Körbenéztem, és sehol egy ismerős alak. Kapkodtam a fejemet jobbra, balra, de sehol sem találtam a tekintetét. Most komolyan? Elkéstem.  Erősen furdalt a lelkiismeret, így a terem közepén, tárcsáztam a számát.
- Niall hol vagy?? - hadartam kapkodva.
- Már a gépjárműnél, siess! - majd olyan gyorsan átgázoltam a folyóson, hogy pillanatok alatt kiértem. Néhányan megbámulták esetlenségem, de ez nem érdekelt. Elnéztem a távolba, amikor megpillantottam kirívó személyiségét a tömegből. Nem sok fiatal utazgatott egymagában.
Arcán látszott a kétségbeesés, míg egyedül álldogálva nézett körbe a többieken, és várakozott a bőröndje mellett. Mikor összetalálkozott a tekintetünk, legszívesebben ráugrottam volna megkönnyebbülésemben, de türtőztettem magam. Eszembe jutott, hogy nem vagyunk már kisgyerekek..
- Sajnálom, sajnálom, elaludtam! - magyarázkodtam a leghihetőbben.
- Angel! - fordult felém hirtelen. - Utolsó pillanatban! Kezdett kicsit unalmas lenni. - arcán örömteli mosoly jelent meg. - Majdnem felszálltam már!
- De nem hagytalak cserben, igyekeztem! - néztem rá remélve, hogy nem haragszik. - Kárpótlásul segítek cipelni a bőröndödet! - majd felemeltem két kézzel, de még így se bírtam el. - Mi van ebben, vasgolyó? - és ahelyett, hogy segítettem volna, csak felborítottam egy nagy csattanás kíséretében, amin persze Niall jót kacagott. Hiányzott ez a nevetés.
- Szerintem inkább hagyd! Nincs mit kárpótolnod! - közben a sor folyamatosan haladt előre. - De azt hiszem mennem kell! - biccentett a többiek felé.
- Vigyázz magadra!
- Beszélünk még! - mondta magabiztosan, mire egy 'hiszem ha látom' fejet vágtam. - Bizonyítsak? Zálogul add ide a telefonod! - nyújtotta felém a kezét.
- Mi? Nem, az drága! Szükségem van rá! - de aggodalmaskodásom végig se hallgatva, kivette a zsebemből. - Niall, mit csinálsz? - huncutul mosolygott előttem, míg élvezte a figyelmet.
Ahelyett, hogy eltette volna, nyomkodni kezdte előttem, és elővette a sajátját is.
- Tessék, a számodat megtarthatom nem? - szóval erre ment ki  a játék.- bólintottam, s szórakozottan vállon ütöttem. - De most már tényleg megyek! - majd elindult pár lépést, miután meggondolva magát, hátra fordult, és adott egy jó nagy ölelést.
- Jó utat! - mosolyogtam őszintén, majd végül elengedtük egymást, és felszállt a repülő.

Hazafele menet úgy döntöttem, inkább sétálok egyet a friss levegőn, amikor megállt mellettem egy ismerős autó.
- Cathie, szia! - üdvözöltem, s bepattantam mellé.
- Heló, mi járatban erre?
- Épp haza fele tartok.
- Akkor ráérsz most eljönni velem? Lenne miről beszélnünk. Addig körbe viszlek a városba! - pompás ötletébe beleegyeztem. Ő segíthet visszarázódni, majd nem haboztatva máris szólásra nyitotta a száját.
- Hogy érzed, mi lesz a sulival?
- Szerencsére most nyár van, így szeptemberben mindenképp folytatom. Mi van  a többiekkel?
- Ha gondolod megállhatunk, épp tőlük jövök! - kicsit kirázott a hideg a találkozás gondolatától, de belementem.
Végül valami eldugott épület mellett álltunk meg, és odamentünk hozzájuk. Fiúk, lányok, mind együtt voltak, akiket igazából alig ismertem. Elég volt látni a lenéző tekintetüket. Hirtelen mindenki felénk nézett, amikor észrevették közeledésünket. Jó páran alaposan végig mértek, én pedig úgy éreztem magam közöttük, mint valami semmiből előkerült ismeretlen lányt.

3.Fejezet-- Felszínalatti igazság

    Sziasztok, meghoztam az újabb részt!:) Örömmel írom, és remélem ti is azzal olvassátok! Ha tetszett kérlek írjátok meg, nagyon sokat ösztönözne, köszönöm szépen minden kedves olvasómnak! xx


 Hatalmas felfordulás volt. A polcokon nagy porcicák díszelegtek, mellette gondozatlan, elhervadt növényekkel. A ruhák szanaszét hevertek a földön, amik talán azóta ott lehettek, mint a lassan megpenészedő kajamaradékok az asztalon. Nem erre számítottam. Hirtelen a konyhából jövő férfi hang keltette fel a figyelmem.
- Aha, és még ma kiszállítják? Szükségem lenne rá!...Jó várom, - megrezzentem a gondolattól.
Ekkor megpillantottam egy mellettem feltűnősködő érdekes faládát, amelyből papír végek kandikáltak ki. Nagyon piszkálta a fantáziám, és belenéztem. Szemeim azonnal nagyra nyíltak, amikor észrevettem,  az egymásra pakolt nejlon zacskókat. Ereim hevesen lüktettek, míg meggondolatlanul rámolni kezdtem. Drog, drog és drog. Mindenhol. A rejtélyes papírok mind rendőrségi borítékok voltak, lesokkoltam. Ekkor befejeződött a telefon beszélgetés, és közelgő lépteket hallottam.
- Szia kicsim! - lepődtünk meg egyszerre. - De rég voltál itthon, hamar hazaengedtek! - igen, ez tény..az orvosok jobbnak látták, ha otthoni körülmények között épülök fel. - Bíztam benned, bár ilyet többet azért ne csinálj! - váratlan reakcióként, arcán elégedett mosoly jelent meg, nem törődve az általam szétdobált holmijaival.
- Ne játszd az ártatlant! Hallottalak! - hangom erőteljes volt.
- Azt se hagyod, hogy örüljek neked? Sajnálom, de.. - belevágtam szavaiba.
- Felfogtad mit művelsz?? Azt hittem más lesz.. - majd az elfojtott mondatomat a telefonja csörgése zavarta meg. Csalódtam.
- A barátod elkérte a számom, azt hiszem téged keres! - meglepődve kikaptam ujjai közül, majd remegő kezemmel fogadtam a hívást.
- Haló, itt Niall!
- Szia! - mosolyodtam el megkönnyebbülve, hogy most már az ő hangját hallgathattam.
- Angel? Szia! Jobban vagy?.. - aggodalmaskodott.
- Igen, velem minden rendben!
- Remek, akkor találkozunk lent a sarki kajáldába! - ez gyors volt, de mivel itt csak egy ilyen van,  tudtam merre fele gondolja.
Azonnal felkaptam a táskámat és elindultam ebből a kócerájból, fellélegezve, hogy olyan emberrel találkozhatok, aki az egyike a kevés jó barátaimnak.
 Mikor odaértem, ő már ott ült, tökéletesen felzselézett szőke hajával, egy laza pulcsiban, amelyhez egy farmert társított.
- Helyet foglalhatok? - kérdeztem mosolyogva.
- Egy szép lánynak tartogattam, de ha szeretnél!
- Hülye! - majd helyet foglaltam mellette. - De rég volt ilyen,  lesz mit mesélnünk! - közben rendeltem magamnak egy epres dzsúszt. - Kivel kezdjük?
- Lányoké az elsőbbség! - megforgattam szemeimet. - Érdekelne mi is történt veled pontosan! - majd az asztalra támaszkodva, kíváncsian várta mondanivalómat.
- Mivel nem sok mindenkire számíthatok, egy akkor megismert barátnőmmel, Cathie-vel indultunk el fesztiválozni, amikor a buszunk oldalába ütközött egy személyautó, és eszméletemet vesztettem. Azután, mivel nem volt velünk senki, úgy értesítették az otthoniakat. - nagyon nyeltem feszültségemben. - Röviden ennyi. Kevesen maradtak velem, de köszönöm, hogy te itt vagy!
- Úgy éreztem, megérdemel ennyit a barátságunk! - és őszinte mosolyt küldtünk egymás felé.
- Na most te jössz! Mi a helyzet veled? - kérdeztem kacérkodva. - Mire vitted?
- Híres lettem. - könnyelműen megvonta a vállát, én pedig majdnem kiköptem a szám tartalmát.
- Mii?
- Egy bandában játszok! - büszkeség fogott el. - Majd bemutatlak a srácoknak! - engem? Jó érzéssel töltött el.
Aztán még vidáman mesélt az elmúlt időkről, hogy végre emberek előtt énekelhet, és gitározhat. Soha sem kételkedtem benne. Így pár óra elteltével egy nagyon fontos kérdés fogalmazódott meg bennem.
- Mikor mész vissza?
- Holnap délelőtt az első járattal.
-  De hisz még csak.. most jöttél! - hangom elcsuklott.
- Nem sokára zárunk! - figyelmeztettek minket. Észre se vettem, hogy eltelt az idő.
- Muszáj!  Azért holnap kijössz elém? - nézett a szemembe reménykedően,  természetesen igent bólintottam.
Majd megbeszélve a pontos időpontot, elköszöntünk egymástól, és az ellenkező irányba indultunk.
- Ott várlak! - nevetett intése közben.
Nagyon jól elvoltunk egész nap, sikeresen elfelejtette velem a reggeli köszöntőmet.

 Otthon miután segítettem a lakás kinézetén, a szobámba zárkóztam. Nagy megkönnyebbülés volt  látni, hogy legalább ott minden a régi. Emléktárgyak, kották stóca, baráti képek.. Előkotortam a szekrényem aljáról a naplómat és kíváncsian kinyitottam. Legutolsó feljegyzésem három és fél évvel ezelőtt volt.. Megráztam a fejem, és tovább léptem rajta. Hátrébb lapoztam a kisebb kori emlékeim felé, s olvasgatni kezdtem,  pár soron megakadt a szemem.  " Niall ma megfogta a kezemet, majd amikor meglátta, hogy elpirultam, kinevetett. "   Kicsit meglepett, és jót derültem rajta. Nem emlékeztem ezekre a mondatokra.

2.Fejezet-- Hazamehetek!

  - Kisasszony, még végzünk magán pár vizsgálatot, utána ígérem haza engedjük! - ez volt a legjobb hír számomra. Végre.
- Apa! - kiáltottam fel, amikor odasétált hozzám.
Felültem az ágyon, majd a nyakába vetettem magam, s zokogni kezdtem.
- Szia kicsim! Hiányoztál! - jó erősen magához szorított.
El sem tudtam hinni, hogy újra megérinthetem, és magamhoz ölelhetem.
- Niall, te.. itt? Hogy? - össze voltam zavarodva. - Honnan tudtad?
Rengeteg emlék köt össze minket, és borzasztó volt elválnom tőle. Elég régóta ismertük már egymást, ő volt az, akinek mindent elmondtam, akire számíthattam. De a kilométerek megbontották a kapcsolatot. Hiába beszéltünk skype-on, ahogy teltek a napok, egyre ritkultak a beszélgetések, majd megszakadt a kapcsolat. Új suli, s ennyit a régi sok hülyülésnek, mint amikor beszöktünk a szomszéd kertbe, vagy amikor először pengettük össze a gitár akkordjait.
- Hát idővel hozzám is eljutott a hír. - mondta ki szörnyülködve. - Muszáj volt eljönnöm, képtelenség volt ez az egész! - küldtem felé egy 'köszönöm'-öt helyettesítő mosolyt, majd örömömben erőteljesen ráugrottam, és szorosan átkaroltam a mára már izmos testét.
- Olyan rég találkoztunk! - meglátszott rajta az a pár év.
- Bocsánat....
- Nem te vagy a hibás, ez így alakult. - ekkor megfogtam hirtelen émelyegni kezdő fejemet, és óvatosan hátra dőltem.
- Majd kereslek, pihenned kell még! Addig is foglaltam egy lakást magamnak, ahol megalhatok, ne aggódj! - képtelenség, hogy ennyit utazott volna egy régi barátért.
Rég nem tudtam róla semmit, de mégis közel éreztem magamhoz.

Kora reggel egy ismerős hang ébresztett.
- Na ki az én hősöm?! Tudtam, hogy rendbe jössz!
- Szia Cathie!! - meglepettségemben odafutottam volna hozzá, de a gépek sajnos korlátoztak ebben.
Haja ombre szőkés tincsekben omlott a vállára, miközben mély dekoltázsú trikóját, aligha fedte be a pulóverje. Látszólag nem sok volt a változás, hisz mindig is szeretett kirívó lenni. Jelleme alapján nem meglepő, hogy a suli menő szurkoló lányok csapatához tartozik.
Annak idején benne találtam meg a lelki társat, aki átsegített a nehézségeken, miután teljesen összekovácsolódtunk. Ő a ravasz, merész lány, én pedig a jól szórakozott bolondja. Ez így van rendjén. Nekem nem kellett a központ, nem is tehettem volna meg. Semmim nem volt meg ami Cathie-ben igen. Ő vonzó, én meg Angel,  de ettől tökéletes páros voltunk, mostanáig..amíg bele nem keveredtünk ebbe, ebbe a szörnyűségbe.
- Veled meg mi történt? - aggodalmaskodtam, amiért most látom először a baleset óta.
- Velem minden rendben! - feltápászkodtam, és olyan szorosan öleltük egymást, ahogy csak tudtuk.
Mindkettőnknek könnybe lábadtak a szemei, és ott szipogtunk egymás fülébe.
- Azt hittem soha nem beszélünk már! Nagyon aggódtam!
- De itt vagyok! ..Soha nem akarok még egy ilyet átélni!
Ekkor hangos kopogás zavarta meg a pillanatot.
- Miss Wright , hazamehet!
- Hogy mi? Most? - hitetlenkedtem.
- Kész vagyunk, és mindent rendben találtunk, tehát igen!
Mintha újra életet öntöttek volna belém, de mégis szíven ütött, ahogyan emlékezeteim alapján kellett felidéznem magamban a külvilág képeit.
- Akkor hazaviszlek!
- Te?? Autót vezetsz? Mégis mióta van jogsid? - kerekedtek ki a szemeim.
- Sajnos sok éved kimaradt, miközben nem állt meg az idő. - bólintása utáni mondata eléggé megrázó volt, mert az igazságot jelentette.

 Hazaérve könnyed mozdulatokkal benyitottam a lakásunkba. A fa ajtó hangosan nyikorgott egyet, mely vízhangja beletakarított a csendességbe. Beljebb mentem, de a nagy belépőm nem úgy sikeredett, mint ahogy gondoltam. Ehelyett, amikor körbenéztem kész káosz fogadott.

1. Fejezet-- Megmenekültem

 Hali! Megérkezett az 1. rész! Wow, máris mennyien megnéztétek! Remélem elnyeri a tetszéseteket, és velem maradtok! A többi majd hosszabb lesz, számítok a véleményeitekre! Köszönöm, jó olvasást! :)).


  Angel vagyok, tehát mint mondtam, egy átlagos 17 éves lány. Most elmesélek magamról pár dolgot. Kis korom óta imádok zenélni, és már saját gitárom is van, de mivel félénk vagyok, még senki nem látott szerepelni. A sportból se maradtam ki, hisz amikor csak tudtunk, mindig lementünk a haverokkal egy közeli parkba focizni. Én vittem a pálmát. Sok őrzött emlékem van, de nem a szüleimmel, ez nekem kimaradt. Apa egy öntelt tuskó, már rég eltávolodtunk egymástól. Félek tőle. Félek vele élni. Nem akarok beleavatkozni a sötét ügyeibe, így kerültem a jelenlétét, remélve, hogy egyszer megváltozik.
Egy kisvárosban, Mullinger-ben laktunk, de el kellett onnan költöznünk. Bujdosnunk kellett, így feladtunk mindent, és elvitt magával. belekevert engem is, egy ártatlan áldozatot, s ezzel elveszítettem az ottani legjobb barátomat, Niall-t. Kötődtem hozzá. Azóta is üresek a napjaim, bennem van  a hiánya. Apáról pedig senki nem tudott semmit. Örök titok maradt. De ennél van még ijesztőbb, most mindenki értem küzd, reménykedve, hogy egyszer ismét köztük lehetek. Már kezdtek jól menni a dolgok, amikor az új városban megismert barátnőmmel messzi vakációra indultunk, s balesetet szenvedtünk. Azt hiszem ennyi idő után, már a kutyának se kellenék. A kórházban hosszú időkön keresztül szenvedtem, de képtelen voltam felkelni, egészen idáig.
Valaki belépett a kórterembe, s halkan leült mellém.
Hallottam a gépek csipogó hangjait, a doktort, ahogy feszülten kijelentette, hogy még mindig ingadozó az állapotom, majd amikor befejezte, valaki más szelíd szavai dermesztettek meg, ahogy a sírást kerülgetve suttogott mellettem.
- Angel szorítsd meg kérlek a kezem, tudom, hogy erős vagy! Képes vagy rá, muszáj felébredned! - ekkor különös képességre tettem szert.
Éreztem a puha ujjait, ahogy az enyémbe helyezte, miután rákényszerítettem magam, s összekulcsoltam őket. Különös melegség járt át. Bármikor felismerném.
Nagy bátorságot vettem, és kinyitottam a szemeimet ennyi év után. Ez nem lehet. Emlékszik rám? Összemosódottan megpillantottam angyali kék szemeit, ahogy rám irányultak.
Körbenéztem a könnybe lábadt szemeimmel, és bár homályosan láttam, észrevettem apát a szoba túlsó sarkában.
- Mi történt? - nyögtem ki nehézkesen. - Doktor úr, mondjon valamit! - bár örültem, hogy végre felébredtem, azért az a hosszú idő kétségbe ejtett.
- Örülök, hogy felébredtél, minden rendben van! - bátorításként erősebben megszorította a mellettem lévő fiú a kezemet.
- Túl van az életveszélyen, a leletek alapján semmi maradandó sérülés nem keletkezett. Óriási nagy szerencséje van! - utolsó mondatára elsírtam magam.

Prológus

  
  Sziasztok, úgy döntöttem elkezdek egy új történetet, és kíváncsi vagyok kit érdekelne, és érdemes lenne-e folytatni! Nagyon sokat számítanak a vélemények, szóval örülnék ha írnátok. A részeket nem ígérem mikor hozom, de igyekszem mindig minél hamarabb! Addig itt egy kis bevezető, jó olvasást kívánok mindenkinek!   Kriszti xx.



  Amikor azt gondoljuk minden a helyén van, a sors mindig tartogat váratlan meglepetéseket. Egy gimis lány vagyok a sok közül, de egy valamivel különbözök a többiektől, az apám  egy  bérgyilkos, és ezt nem mindenki mondhatja el magáról. Igen jól mondtam, szavaim erősen belém hatoltak, de kénytelen vagyok vele együtt élni.
Nincs sok mindenki akire számíthatok, anyukám születésem után életét vesztette, sajnos meg se ismerhettem. Nem rég azt hittem rám is ez a sors vár, ugyanis lassan három éve kórházban fekszem. Nem nézett fényesnek a helyzetem mindaddig, amíg ő eljött hozzám és felébredtem a hangjára. Nem tudtam, hogy emlékszik rám. Az egész életem egy nagy kérdőjel, hatalmas kételyek között. Vajon mikor menekülök ki ebből?