12.Fejezet-- Amit a szíved diktál

Sajnálom, hogy kicsit késtem, de kellett egy kis idő mire megjött az ihlet. Nagyon sokat segít ebben, hogy ha kapok építő kritikákat, vagy pozitív visszajelzéseket, mert ösztönöz az írás felé, és hogy van értelme folytatnom. Tehát, ha elolvastátok és tetszett, kérlek hagyjatok magatok után nyomot! :) Kriszti

 Kora reggel felébredtem, s, mikor megtapogattam magam mellett az ágyat, csalódottan vettem észre, hogy nincs ott az általam keresett személy. A nap halványan beragyogta a szobát, ahogy a félig felhúzott redőny alatt beszűrődtek a sugarai. Mivel kilenc órára terveztük az indulást, hogy minél többet együtt lehessünk, gyorsan felpattantam, és készülődni kezdtem. Felvettem egy kényelmes, de mégis elegáns ruhát, majd a fürdőszobába siettem. Rendbe szedtem a hajamat, jól átmostam hideg vízzel az arcomat, miután felkentem egy kis alapozót, meg egy kis szempillaspirált , tudni kell, hogy sose vittem túlzásba. Belenéztem a tükörbe, és most már elfogadhatóbb volt a kinézetem. Eszembe jutott az az este, amikor ugyan ez a cselekedetem után, egy boszorkány nézett vissza rám, ahogy a szétfolyt sminkem csúnya fekete pacaként éktelenkedett a kisírt szemeim alatt, ekkor maradtam teljesen magamra. Alig várom, hogy végre kimozdulhassak, és a barátaimmal tölthessek egy napot. Fogalmam sincs hova tűnhetett Niall, de még az este megígérte nekem, hogy szól a többieknek a mai tervünkről. Időközben én is elhívtam Cathie-t, ki természetesen egyből beleegyezett.  Már nagyon bezsongtam, hogy végre összegyűlik a társaság, és, hogy mindannyian velem lesznek, miközben teljes mértékben elfelejtettem azt a levelet Niall tárcájában, amit nem sikerült megnéznem. Mostanában én lettem ilyen kíváncsi, vagy mindent elrejtenek előlem? Valahogy mindig váratlanul belepottyannak a dolgok az életembe, és már összekavarodtam. Mi lehet az?  Megpróbáltam elhessegetni a fejemben lezajló képeket, és csak a jelenre koncentrálni. Visszamentem a szobába, de még mindig sehol senki, nincs kinek lelkendeznem, és üresnek is találom a szobát a jelenléte nélkül, furcsa előérzetem támadt, ahogy a szoba kongott a csendességtől. Hirtelen egy váratlan zaj csapta meg a fülemet az utcáról, s konkrétan ledermedtem. A sziréna hangja ütemes gyorsaságban vinnyogott az ablakom alatt, miután leparkolt előttünk. Te jóságos ég. Ijedten kifutottam  az emelet folyosójára, de éppen, amikor lendületesen kinyitottam volna az erős fa ajtót, ami elválasztotta a két helységet egymástól, valami keménybe ütköztem.
- Hol vannak a többiek? - kérdeztem tőle hadarva. Megnyugodtam a jelenléte láttán, amikor észrevettem, hogy már ő is elvolt készülve, jelezve, hogy nem felejtette el. De ennek most nincs itt az ideje. Felnéztem gyönyörű szép kék szemeibe, de arca csupa aggodalmat tükrözött. Kerestem valami magyarázatot a tekintetében, de csak kétségbeesett értetlen válaszra találtam, ami engem is megőrjített.
- Angel, segítened kell! - mutatott a többiek szobája felé.
 Nem kellett többször mondania, mert rohamos tempóban, már ott is teremtem. Tágra nyíltak a szemeim a látványtól. Már a reggeli órákban órási sokkot kaptam az előttem térdre omlott Liam fájdalmas nyöszörgéseitől, azt hittem meghalni készül.
- Mi történt?? - fordultam hátra Niall felé. A többiek is ott álltak körülöttünk, s  Harry a véres fejét törölgette le egy nedves ronggyal. Nem bírtam a vér látványát,  elkapott a hányinger.
Urrá lett rajtam is a kétségbeesés, és szorosan a hátam mögé bújt, amit egy nagyon kedves gesztusnak tartottam tőle.
- Nem olyan gáz a helyzet, mint ahogy az látszik. Tegnap késő este, amikor elaludtál, úgy döntöttek, hogy elmennek bulizni. - nagyot néztem, hogy még azután elindultak. - Kivágták magukat, és Liam így se bírja a piát. Tehát reggel arra jöttem ki, hogy neki esett a falnak. - magyarázta a történeteket. Nos, egy fokkal jobb, mint amit első látásra leszűrtem belőle, de még mindig megborzongok tőle, és attól is, hogy Niall-nek így indult a reggele. Nem tudom mit kezdtem volna vele az ő helyében.
- Téged is hívtunk! - nézett rá Louis lenézően. Mintha haragot éreznék benne, hogy visszautasította őket.
- Nem akartalak itt hagyni! - válaszolta, amit inkább már nekem címzett.
- Hívjuk a mentőket! - böktem rá gyorsan, még mielőtt elpirulhatnék.
- Nincs szükség! - ellenségeskedett Louis.
- Miért ne lenne? Ilyen esetekben a legfontosabb, hogy szakértők által megvizsgálják!
- Niall-nek adok igazat! - zártam le a témát.
Fájdalmasan néztem rá Liam-re, s leguggoltam mellé. Végig néztem rajta, és észrevettem, hogy  arcát egy nagy zúzódás ékesítette, amely mellett, felhasadt a bőre. Óvatosan megsimogattam a hátát, majd megpróbáltam lenyugtatni.
- Jól vagyok, ne aggódj! - fordította el a fejét, de én nem hittem neki. Szégyellte önmagát.
Más szórakoztatónak találta volna, hogy részegen neki esik a falnak, de én valahogy nem tudtam nevetni, és szerencsére a többiek se. Ekkor mindannyian felkaptuk a fejünket, a folyosó végéről érkező hangos kiáltásra.
- Srácok, hol vagytok már? - türelmetlenkedett Cathie, ki gondolom azóta lent várt ránk, de amikor meglátta mi  a helyzet, egyből elképedt.
Elmagyaráztuk a történteket, miután bemutattam a többieknek, s pár percen belül már el is vitték Liam-et a legközelebbi kórházba.
Elhatároztuk, hogy összeszedjük magunkat, és mindannyian utána megyünk. Ezzel lőttek a mai napnak.
- Sajnálom.. - magyarázkodott Niall, míg összeszedtem a holmimat nála. Cathie épp egy másik helységben tollászkodott.
- Erről nem te tehetsz! - látszott rajta, hogy szívből sajnálja.
- Annyira elmentem volna, és most itt kötöttünk ki, hogy lehettek ilyen felelőtlenek?? - mordult fel. - Köszönöm, hogy segítettél, nem tudtam, hogy nem bírod a vért, őszintén szólva megrémültem, amikor váratlanul összeesett előttem. - most olyan más volt. Hangja lágy, és őszintén beszélt, furcsállóan sokat magyarázkodott.

Hamarosan már a parkolóban gyülekeztünk a fekete kocsik körül. Örömmel hallgattuk Cathie panaszkodását az otthonra kapott feladatairól. Elárulta, hogy a szülei elutaznak a cégükkel, és két teljes hónapig magára marad. Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e, olyan szertelen néha..
Mire mindenki megérkezett, már a déli harangok is felcsendültek.
- Angel, gyere! - intett, és épp elindult volna, amikor  váratlanul közbe szóltak.
- Ne akard már magadnak! - jelentette ki Louis. Haját összeborzolta a szél, és egy sötét kék pulcsi volt rajta, szavai mély nyomot hagytak Niall gondolataiban.  - Cathie velem jöttök? - ajánlotta fel, és egyből tudtam mire megy ki a játék.
- Persze! - vágta rá barátnőm, s magával húzott a másik fiú felé, ezzel ott hagyva a szöszimet. Rám nézett, és álcázva keseredettségét megvonta a vállát.
Beszálltunk a furgon hátuljába, majd követni kezdtük a többieket. Nagyon szórakoztató egyéniségnek találom Louis-t, és nagyon szimpatikusnak is. Már az elején beégtem nála, de szerencsére jól alakultak a dolgok. Az álla kicsit borostás, ami nagyon jóképűvé teszi, emellett még azt is  megfigyeltem, hogy ha ideges, folyton a lábát dörzsölgeti. Az ablakhoz támasztva könyökét beszélgetett, de az én gondolataim elkalandoztak Niall felé.
- Néha van, amikor a válasz ott van előtted. - idézett egy mondatot, a már régebben említett kedvenc írójától.
Nem tudtam bekapcsolódni a társalgásba, és egyre inkább csak azon kattogtam, hogy nagyon bánt, hogy nem vele mentem. Furdal a lelkiismeret, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak az ártatlan tekintetére.
Végül mire kiszálltunk a kocsiból, a többiek már ott vártak. Lesütött szemmel ránk nézett, majd fájdalmasan vissza, de én nem bírtam hagyni, s nekifutásból szorosan magamhoz öleltem.
Az a baj, hogy kezdek egyre többet érezni iránta, még ha magamnak se merem bevallani.

11.Fejezet-- Visszahozta a gyerekkoromat

 Szőke haja tökéletesen ráomlott a vállára, melyet a farmer dzsekije fedett. Magassarkú helyett, most egy fekete converse cipőt viselt, és arcát tökéletesre kisminkelte. Hiányzott a ragyogó mosolya, amit most megvillantott előttem.
Játékosan áttapogatta a kezemet, majd föntről  lefele végig nézett rajtam.
- Nem esett semmi bajod. - szusszant egyet megnyugodva.
- Ha egyedül mentem volna tuti agyon vernek.. - nevettem fel keservesen. Azért ez még se volt annyira vicces.
- Hát éppen akartam kérdezni, hogy kiről is volt szó  a telefonba? - szemei csillogni kezdtek.
- Niall, biztos említettem már róla pár szót! Végre megint itt van!
- Veled?
- Meg a többiekkel, - de amint folytatni kezdtem volna, megjelent mellettem az említettek egyike.
- Angel! Segíts! - kiáltott fel, s amikor megpillantott minket befékezett előttünk. - Mi ez a csajos cseverészés? - végig stírölte a barátnőmet, aki alig bírta elkerülni a pillantását.
- Louis, ő Cathie! Cathie, ő pedig Louis! - mosolyt küldtek egymás felé, majd udvariasan kezet fogtak. - Srácok, ez olyan ódivatú! - nevettem fel hálálkodva, hogy ilyen hamar eltűnt a feszült hangulat.
- Nem is kell tovább magyaráznom, rajtuk kívül még van bent három idióta! - kötözködtem.
- Árad belőled a kedvesség! - boxolt vállba barátnőm, szerencsére nem kell napokig depiznem.
- Mindig ezt csinálja! - szólt közbe Louis.
- Mi? Mintha olyan sokat lettünk volna már együtt! - vágtam vissza. Lepörgött a szemem előtt, az előző beszélgetésünk, ami a megismerkedésünkkor volt, azon az éjszakán. Megtudtam róla, hogy imádja a régi sorozatokat, és már vagy negyven könyvet végig olvasott belőlük, nem lepődtem meg annyira, hisz a kedvenc bandája egy 70-es évekbeli zenekar, ami tökéletesen tükrözi ezt az oldalát Louis-nak.
Épp megakartam szólalni, hogy megtörjem ezt az átkozott csendet, amikor rádöbbentem, hogy nem miattam van.
- Mit bámulsz? - húzta fel a szemöldökét Cathie.
- Emlékeztetsz valakire. - játékosan oldalra húzta a száját. - A szemed színe, olyan, mint a nagypapámé! - mondta, miután rádöbbent  a hasonlóságra, valóban gyönyörű tengerkék szemei voltak, mint Niall-nek.
- Ennek nagyon örülök! - nevetett fel megvillantva fehér fogait. - Angel ugye lesz még majd időd rám?! - nagyon jól esett, hogy így gondolja, és teljesen más reakcióra számítottam a telefonálás előtt.
- Attól félsz, hogy örökre itt tartjuk? - vigyorgott Louis, meglepő, hogy milyen könnyen barátkozik.
- Nem azért jöttél, hogy segítsek valamiben? - hallgattattam el, mire durcás fejet vágott.
- Ja, igen. Niall magára öntötte a kotlában lévő összes paradicsom szószt! - mutatott a többiek felé, mire szórakozottan megcsóváltam a fejem.
- Mindjárt! - szóltam, és Cathie felé fordultam.
- Itt vannak  a régebbről nálunk maradt ruháid! - nyújtott át a kezembe egy kék szatyrot.
- Köszönöm, erre most szükségem lesz! Egyébként, hogy hogy nem haragszol?
- Rájöttem, hogy milyen egy szörnyű alakok..  Elmesélték veled is mit csináltak, én nem fogok könyörögni. - belenéztem szemeibe, majd széttártam a karomat. Szorosan magamhoz öleltem, és bocsánatot kértem még egyszer.
- De azért David-el vigyázz! - súgta a fülembe miután elköszöntünk egymástól, és vissza fordultam Louis-hoz.
- Ki ez a lány? - kérdezi egyből.
- Már mondtam, hogy a barátnőm! Bejön mi? - vonogattam a szemöldökömet játékosan, miközben sietősen elindultunk.
- Az biztos, hogy egy tíz per tízes megvan! - elvigyorodtam szavaira, amikor közeledésünkre Niall hirtelen felénk nézett.
Eltoltam az üvegajtót, és beléptem az étkező helyiségbe, még mindig minket fürkészett. Egyszerre rám, és a rendrakásra is tudott koncentrálni. Már kevésbé volt olyan az asztal, mint ahogy elképzeltem, de azért az ingén egy hatalmas piros folt éktelenkedett, amit szitkozódva dörzsölgetett reménytelenül.
- Nem te lettél volna, legközelebb megetetlek! - nevettem fel a látványtól.
Szégyenkezve félrehúzta a száját, aztán abba hagytam a csipkelődést, nem tudom meddig mehetek el, le kell állítanom magam.
Megfogtam egy törlőkendőt, és én is segíteni kezdtem. Az asztal széléről rám is rám csöppent egy kis szósz, s felmordultam.
- Ez csak egy kis kaja! - ingatta meg a fejét Niall, mire bosszúsan ránéztem.
- Igen? Akkor tessék! - majd azzal a lendülettel rákentem az arcára, és nem kellett sokáig várnom, az én bőröm se maradt tiszta.
- Ezt visszakapod! - sikítottam, amikor egy újabb adaggal közeledett felém.
- Héé! - szólt közbe Liam. - Ebből én se maradhatok ki! - közölte, és megdobott egy gombóccal. Hirtelen feltámadt bennem az az érzés, hogy nem szabadna pazarolni,  de egyszer élünk.
- KAJAA CSATA! - ordította Louis.
- Segíts! - kérleltem, amikor észrevettem, hogy körbekerítettek. Az arcom csupa maszat volt, ahogy a többieké is. A kéznyomom szép formaként díszelgett Niall karján.
- Nyugi!  Hátrálj el azzal a mocskos tenyereddel, vagy nem lesz jó vége! - fenyegettem az előttem álló szőkeséget, aki mindeközben hatalmas nevetésben tört ki. Mivel nem hátrált, kénytelen voltam én  is felé közeledni, azonban megragadta kezeimet, és előnyös fölénybe került, ahogy összekulcsolta ujjainkat, s próbáltam  én nyerni.
- Fejezzétek be, vagy tényleg nem lesz jó vége! - állított le Harry, és eltolta tőlem Niall-t. Magamra néztem, majd rá és hatalmasat felnevettem.
- Olyanok vagytok, mint két gyerek! Komolyan!
- Te meg, mint egy három gyerekes apa! - vágtam vissza parancsolgatására, és még mindig fuldokoltam  a nevetéstől.
- Azt hiszem húzzunk fel mielőtt leszidnak! - egyetértően bólintottam Niall-nek, és futólépésben felrohantunk  a szobákhoz.
Automatikusan őhozzá nyitottunk be, és összerogytam a földön, rég nevettem ilyen jót. Ő persze gondolkodás nélkül a fehér lepedővel leterített ágyhoz indult.
- Héé! Rá ne feküdj! - kiáltottam utána, még mielőtt késő lesz. Hátulról elhúztam onnan, és majdnem a lábamra lépett. Óvatosan átkarolta  a vállamat, hogy megfogjon, amikor végig néztem rajta, és rádöbbentem, hogy ismét belém kente a tenyerét.
- Azt hiszem, te nem ettél! - szólal fel nevetésünk közepette.
- Ezzel most megelégszem! - majd fogtam magam, és lenyaltam a kezén szétkenődött kajamaradékot. Kicsit beleremegett a mozdulatba.
- Szerintem menjünk és tusoljunk le! - magyarázta, és egyből el is indult, miután felkapott egy tiszta pólót a szekrényből.
Amikor kinyitotta észrevettem, hogy kipakolt a bőröndjéből, és elgondolkodtam azon, hogy mennyi ideig maradnak. Becsukódott a fürdőszoba ajtaja, és jólesően a falnak támaszkodtam, egy hatalmas mosoly kíséretében. Már felnőttünk, de mégis újra átélhettem a régi időket.
Valami nagyon felkeltette az érdeklődésem, így újra betekintettem a szekrényébe. A ruhák gondosan fel voltak akasztva a vállfákra,  és a táskákat hanyagul alulra bedobálta. Belenyúltam az egyik hátizsákba, amit gondolom a bőröndben hozott, és átkutattam minden egyes zsebét, mire megtaláltam a pénztárcáját. Azonban valami más keltette fel a érdeklődésem, mint eredetileg akartam. Egy levél az anyukája nevével ellátva, de amikor épp kivettem volna, egy cukros csomagolópapír esett ki mellőle. Nagyon meglepődtem, mert ez arra a napra emlékeztet, mikor először mentünk el a vidámparkba, és egy néni házában kötöttünk ki, aki adott mindkettőnknek egy-egy cseresznyés cukorkát. Megegyeztünk, hogy elrakjuk a csomagolást, és megőrizzük, mert így biztosan emlékezni fogunk. Azóta is megtartotta. Ekkor mögülem ajtó nyikorgást hallottam meg, és ahogy hirtelen megfordultam bevertem a könyökömet. Egy száll törölköző volt rajta, és nem tudom, hogy helyes-e, vagy, hogy miért, de belepirultam a látványba a zavaromtól. A bőre csillogott, és apró vízcseppek peregtek le a mellkasáról.
- Csak  itt  felejtettem a nadrágom! - közli, a dadogásáról megállapíthatom, hogy észrevette a reakciómat.  - Mit csinálsz?
- Kerestem valamit. Megakartam nézni, hogy még mindig a pénztárcádban tartod-e Justin Bieber-t! - vigyorodtam el, mire gyorsan kikapta a kezemből. - Légyszi!
- Hagyd azt békén! - ellenségeskedett, ezzel elárulva önmagát.
Sunyi fejet vágtam, és egy kis harc által visszaszereztem.
- Hékás! Ez nem ér! Angel.. - de késő. Ismét kinyitottam és ott volt a kép, amit eddig nem vettem észre.
- Lebuktál! - kacsintottam felé. Színlelt haragot mutatott, de csak megakartam bizonyosodni róla, hogy azóta is nagy rajongó maradt. - Elmegyek én is tusolni, addig maradj ébren! - böktem hason, miután sietve felkaptam a visszahozott ruháimat, hogy véletlen se bámuljam tovább.
Elgondolkodtam azon, hogy mi még nem nagyon veszekedtünk. Nem is voltam olyan típus, ennek ellenére most éjjel nappal összekapok apámmal, nagyon gyanakvó vagyok azóta, mióta nem volt lehetőségem a csomagtartóba nézni. A hajamból nagy nehezen kidörzsöltem a beleszáradt paradicsomot, és megmosakodtam  a frissítő meleg víz alatt. Kiválasztottam egy régi pizsamámat és belebújtam. Akkoriban nagyon sokat aludtam Cathie-nél, és szerencsére nem nőttem sokat, így kényelmesen felvehetem őket.
- Louis kérdezte hol alszol - szólt az ajtó túloldaláról. - De mondtam, hogy ma este az enyém vagy! - magyarázta, mire kinyitottam az ajtót.
- Ki nem hagynám az esti pletykázást! - nevettem, és az ágyba huppantam. - Cathie hozott nekem ruhákat!
Leoltotta a villanyokat, és bezárta az ajtót.
Eleinte sok hülyeségről beszéltünk, míg kitértünk a komolyabb témákhoz. Nemsokára éjfél, de még nagy kedvvel beszélgettünk egymással, hisz rég volt ilyen. Csak ő volt a közelemben, és miközben beszélt észre se vettem, hogy mindvégig az ajkát figyeltem, ahogy az akcentusával kiejti a szavakat.
- Mesélj az apukádról, a többiekről! Az itteni otthonodról valamit, szeretném tudni milyen környezetben élsz! - fordult felém, amivel közelebb került hozzám.
- Cathie-ről már meséltem, imádom. Az otthonom, pedig rendben van. - hallgattam el, mire kíváncsian rám nézett.
- Ennyi? - biztos nagy beszámolóra várt, és furcsállta, hogy letudom ennyivel.
- Ez minden, te biztosan többet tudnál mesélni! - mosolyogtam felé, és megadóan bólintott egyet.
A kezünkön a szőr szinte összeért, ahogy csendesen feküdtem mellette, és hallgattam a lelkendezését. Éreztem, hogy egyre melegebb lesz a levegő körülöttünk, és lassan már csak az egyenletes légzésére bírtam koncentrálni, ahogy elmerültem a hangjában.
- És anyukám kapott egy új munkát! - fejezte be végül, miközben lábujjával apró köröket rajzolt a bokám koré.
- Szívesen találkoznék már vele! - mondtam ki, mikor észbe kaptam. Felnéztem rá, ezzel megtalálva a tekintetét. Gyönyörű kék szemeivel pont engem nézett, és szótlanul élvezte  a helyzetet.
Ahogy én is. .
Áttanulmányoztam az összes arcvonását, amikor végre megtörte a csendet.
- Na és mi lesz a programunk holnap? Remélem ez kevésbé lesz életveszélyes, mint a mai! - nevetett fel.
Elvettem róla a tekintetemet.
- Abban én is reménykedem! - Azt hiszem, elmehetnénk együtt a vidámparkba! - olyan rég voltam már ilyen helyen, és szívesen tölteném vele az időmet. - Meg a többiekkel! - bólintott egyet, és izgatottan beleegyezett.

10.Fejezet-- Megkaptam ami engem illet.

  Végre felkerült az új rész! Remélem megérte rá várni! Most olvashattok Niall szemszögéből is, és egy kicsit hosszabbra is sikeredett!  Jó olvasást :) !



 Mindenki távozott körülöttem, kivéve őket, és Niallt.
Előre éreztem, hogy mi fogjuk felkelteni az egész épületet.
- 3-ig számolok, és ajánlom, hogy idegyere! - közölte az apám, direkt feszélyeztetve a helyzetet.
Megrezzentem, de nem fogadtam szót neki, inkább hátráltam három lépést. Muszáj mindenki előtt parádét rendeznie?
- Mit keresel itt ezzel? - undorító a viselkedése.
- Először is TE mit keresel itt, másodszor pedig ne beszélj így vele! - közelebb mentem Niall-hez, érezni akartam a közelségét.
- Azt te nem szabhatod meg, hogy mit mondok! - nagyon égett a pofám miatta, majd nem haboztatva, felém nyújtotta erős kezeit, hogy magával ragadjon.
Elhúzódtam tőle, és a mellettem álló barátom, megnyugtatóan átkarolta  a derekamat.

(Niall szemszöge) 

 Amikor reggel Louis-val találtam Angel-t, nem tudom mi ütött belém, de nagyon nem tetszett. Valami elfogott belülről, ezt nem tudom megmagyarázni. Minden egyhangú mióta elöltöztek, és az egyik napról a másikra kisétáltak az életemből. Persze, erről tudom, hogy ő nem tehet. Sose kaptam magyarázatot, csak el kellett fogadnom ezt a tényt. Egy nap felhívott anya, és közölte velem a hírt, ami természetesen nem hagyott nyugodni, úgy éreztem, hogy ott kell mellette lennem, nem hagyhatom magára, hisz tudom, hogy mindig is visszahúzódó volt. Teljesen letörtem, és azonnal repülő jegyet vettem. Miután megérkeztem, és annyi év után újra megláttam kifinomult arcát, mintha sose éreztem volna ilyen lángoló boldogságot belülről.., de egyben ennek a nagy ellentéte is ott hasogatta a szívemet, ahogy mozdulatlanul feküdt. Igen, ő az én Angel-em, azóta is egy ártatlan kislány maradt, aki soha nem nő fel. Pár napot találkoztunk azóta, de ha csak egy pillanatra nem látom, már hiányzik, nagyon jó vele lenni, hisz annyit tudunk együtt hülyülni. Ez most sem változott. Az apjával aki épp most itt áll előttünk, akkoriban se sokat volt lehetőségem találkozni. Nagyon megijedtem tőle, és eltudom képzelni, hogy ez a szerencsétlen lány mit érezhet itt mellettem. Támogatóan átöleltem vékony testét. A haját kontyba tűzte, melyből néhány hullámos tincs lógott lefele. Szemei általában ragyogni szoktak, de most félelem tükröződik belőlük. Zavarában megdörzsölte az arcát, majd kezeit erősen összeszorította maga mellett. Annyira erős, hányan megalázhatták szegényt míg távol voltam. De ő kibírta, és úgy érzem szüksége van a támogatásomra, mert nekem is szükségem van arra, hogy velem legyen. Élénkebbnek érzem magam amióta újra találkoztunk. Észre se vettem, hogy egész idáig őt bámultam, amikor fogta hirtelen magát mellőlem és az emeletre rohant. Az apja felbőszülten állt előttem.
- Mindent elintézek, utána megyek! - szólaltam meg végül. Nem igazán tudom, hogy kezeljem ezt a helyzetet.
- Már így is mindent elintéztél! - felelte, de nem tudtam kikövetkeztetni mire gondol.
Szavai elsuhantak a fülem mellett, és ott hagytam őket.
- Menjen most haza, holnap elviszem! - a cipőm talpa csikorgott egyet a kövön, ahogy egy nagy fordulattal a férfi lánya után siettem. Tudtam, hogy ma az lenne a legjobb ha még velem maradhatna, és elég nagy már ő ahhoz, hogy eldöntse hol legyen.
- Angel! - kiáltottam hangosan.
- Itt vagyok! - szólt vissza vékony hangon a szobájából.
Azonnal benyitottam hozzá, és leültem mellé. Összeszorult a szívem amikor megláttam rajta a könnyeket.
- Miért voltak itt? - tettem fel bizonytalanul.
- Tegnap este nem szóltam, hogy idejövök. - tudta le ennyivel.
- És akkor, hogy talált rád? - érdeklődtem kíváncsian.
- Mert ő az apám! - erővel a falnak döntötte a fejét, ami koppant rajta egy nagyot. Nem tiszta nekem ez az egész helyzet.
Nem tudtam mitévő legyek, de mint egy régi barátnak megkel adnom a támaszt, és félénken magamhoz húztam,  úgy mint tegnap este. Még szorosabban átöleltem, amikor már magamon éreztem a lélegzetvételét. Senki közelsége nem esik ilyen jól.
- Szerinted meg tud nekem bocsájtani? - kérdezi könnybe lábadt szemmel. Miért pont neki kell ennyi baja legyen?!
- Cathie-re gondolsz? - kérdeztem vissza.
- Igen. Annyira rossz így!
- Beszélj vele! - biztattam rá, úgy gondolom ezzel nem veszíthet semmit. Legalább ő adna neki egy kis önbizalmat.

(Angel szemszöge) 

 Megborzongtam a szobában lévő hűvös levegőtől, és az ablakhoz siettem.

- Elmentek. - közöltem egyhangúan, és a telefonomhoz nyúltam. Azt hiszem Niall-nek igaza van.

- Cathie? - szólaltam bele a vonalba, amikor hál istennek fogadta a hívásomat.

- Angel? Igen? - hangja aggódónak tűnt, és megkönnyebbültem. 

- Ne haragudj! - mondtam ki gyorsan.

- Te sírtál? - kérdez vissza.

- Igen. - Niall még mindig az ágyamon fekszik. Szőke haját most nem zselézte fel, de így is aranyossá teszi. 

- Mi történt? Tán nem David egyik haverja hagyott egyedül miután lefektetett?! - makacskodik a telefonba.

- Nem - vágom rá egyből, és elszörnyülködöm, hogy ezt kinézte volna belőlem. - mostanában elég sok a családi zűr.. egyébként meg velük már rég összevesztem!

- Megmondtam.

- Tudom! Hiányoztál, muszáj veled beszélnem! - szükségem van egy barátnőre, akivel megbeszélhetjük a problémáinkat. 

- Ennek örülök! Én sem gondoltam komolyan, de felidegesítettél! 

- Nem hittem neked. Sajnálom! De most nem tudod hol vannak? Muszáj megtalálnunk őket! 

- Kivel? Miért? 

- Mert átvertek, és egy jó barátom segítene nekem ebben! - Niall  elmosolyodott e hallatán.

- Ebben az állapotban képes lennél rá? - hangja kételkedő volt.

- Minél hamarabb túl kell esnem rajta, különben  a saját káromra megy! 

- Ma egy night klubba mennek, azt hiszem abba ami a város szélén van! - közli velem bizonytalanul.
- Köszönöm szépen! Remélem minél hamarabb találkozunk!
- Angel?
- Igen Cathie?
- Megbocsájtok! - mondta utolsó gondolatát, mire bontotta a vonalat.
- Miért mosolyogsz? - kíváncsiskodik, amikor felé fordulok. Végre valami jó dolog.
- Megbocsájtott! - mondtam ki megkönnyebbülten, miután ösztönösen ráugrottam.  - Köszönöm, igazad volt! - ez egy szinttel feljebb emelte a kedvemet.
- Jó jó, de kérlek ne nyomj össze! -  kérlelte levegőért kapkodva.
- Amúgy, már nem tűnik annyira jó ötletnek! - horgadtam le.
- Hidd el, én sem örvendek érte! - mondta a szemembe nézve, míg átfutott rajtam a hideg.

- Nem lesznek a törzshelyükön, így azt hiszem simán eltudunk érte menni!
- Rendben.
- Egyébként mit mondtál apának?
- Hogy holnap hazaviszlek! - nagy kő esett le a mellkasomról.
- Köszönöm! - válaszoltam szívből jövően.
Nem mertem kimutatni, hogy mennyire félek oda menni, senki se fogja tudni átérezni velem ezt a megaláztatást, és erősnek akarok mutatkozni, még Niall előtt is, pedig ő ismer a legjobban.
- Induljunk el, még mielőtt meggondolom magam.. - csuklott meg a hangom. 

Hamarosan már el is telt az idő, és kigyalogoltunk ahhoz a helyhez, ahol akkoriban konkrétan a mélybe süllyesztettek.
- Ezek itt szoktak lenni? - teszi fel halkan egy fintor kíséretében, amikor körbenéz.
- Elég gáz nem?
- Örülök, hogy te nem lettél ilyen! - hálálkodik.
Csendesség volt, és csak néhány autó járkált ebben az utcában. Szerencsére nappal volt, így nem fokozta az ijedtségemet a sötétség. Egész más volt itt most Niall-el lenni.

A törzs helyük mellett egy kis közösségi ház álldogál, ami azt hiszem már az ő birtokukba jutott. Ez nem volt elég buli helyszín... itt csak piákat tárolnak, állapítottam meg, amikor halkan kinyitottuk az ablakot. Nem volt gondosan bezárva. Egyszerre bementünk, és segített nekem lemászni az ablakpárkányról, mert magasabban volt, mint azt én gondoltam. Körbenéztem, és így már nem is tűnt ez a kis házikó annyira barátságtalannak.. Simán kilehetne alakítani valami sokkal értékesebbre, ami elvenné tőle ezt a semmirekellő véleményt, és értékelnék ezt a helyet. Akár virágcserepeket lehetne felakasztani a polcok mellé, de ez csak az én ötletem. Engedély nélkül bejöttünk ide, de jó célból, nyugtatom magam.
- Nyugi! - néz rám, amikor észreveszi a szapora lélegzetemet.
- Nem félek, nincsenek itt! - közlöm, amikor rájövök, hogy ez elhamarkodott válasz volt. Egy nagyobb szekrény felezte el a szobát, ami tele volt pakolva, és lehetetlen volt átlátni rajta. Hirtelen valami moccanás hallatszott mögüle.
Azonnal meggondoltam magam, és halálra rémültem. Magamat ismerve nem jó pofiznék ezek után velük. Nem is hittem volna, hogy vissza jövök.. nem, hogy még most itt álljanak előttem ismét.
David tekintete azonnal komolyra váltott, amint felénk nézett. Felém, és Niall felé. Valami üveget fogdosott a kezében, amiről már azonnal elhárította a figyelmét.
Nem tudtam megfogalmazni egy értelmes mondatot se.
Pont David. Megborzongtam.
Felnéztem Niall-re, hogy megnyugtasson a jelenléte, de ő se volt teljesen magabiztos, és meglepődött volt. Szemeiből nem tudtam kivenni a félelmet, csak a haragot David felé. Az említett se nézett ki különben, sőt egy pillantás alatt dühbe gurult. Alaposan szemügyre vette a mellettem álló fiút.
- Mi a francot kerestek itt? - kiáltott fel, és tágra nyílt szemekkel az ablak felé tekintett, amit tárva nyitva hagytunk. - Hogy merészeltetek ide jönni? Te meg ki a tököm vagy? - lökte meg a barátom vállát. - Ti betörtetek!
- Ne érj hozzá! - förmedtem rá, de már nem érzem annyira jó ötletnek.
- Jajj a kis Angel! Én megmondtam, hogy még találkozunk! - utalt a múltkori utolsó mondataira. - Ő akar téged meghódítani?
- Mi? Nem! - szól közbe Niall. - Nem gondolod, hogy egy kicsit bunkó vagy? - kérdezi nyugodt hangon, és idegesen fürkészem az arckifejezésüket.
- Bunkó? Én? - keze ökölbe volt szorítva, és eltöltötte a méreg. Megindult Niall felé.
Míg ők szemkontaktust váltanak, addig leemeltem a falon ágaskodó kulcsot, amiért eredetileg jöttünk.
Óvatosan jeleztem neki, hogy megvan, és, hogy minél hamarabb meneküljünk ki innen. De ez nem így működött.
- Látom, hogy még mindig ezeket a ruhákat hordod - fordult felém. - Bár a trikód kihangsúlyozza a melledet! - kajánkodott, és gondolkodás nélkül visszavágtam.
- Takarodj!
- Még, hogy én? TI takarodjatok, de most azonnal! Minek jöttetek ide? Talán a bocsánat kérésünk kell?
- Nem hiányoztok!! - förmedtem rá.
Az üveget egyre erősebben szorította.
- Megfogom mondani a barátnődnek, hogy ő is húzzon el tőlünk, ha ilyen ringyókat hoz!
- Ringyó? - háborodott fel Niall, amire David erősen megragadta a pulcsiját. Azt hittem szétveri, s
most már ő is riadtan nézett le rám.
- Te miért szólsz bele a dolgunkba? Még egyszer belekotnyeleskedsz, én darabokra szedlek! - fenyegetőzött, és összeszorult a gyomrom. Miattam vágnak ilyet a fejéhez, és látom, hogy megrémült. - Elárulnátok végre miért jöttetek?
- Hogy visszaszerezzük azt, amit aljas módon elvettetek tőlem! - szögeztem le, mire Niall-el összenéztünk, és futásnak eredtünk. Hallottam, ahogy erőből az ajtónak vágta az üveget, ami abban a pillanatban darabjaira tört. Mint, ahogy nekem nemrégiben  a szívem.
- Egyszer még megtalállak!

- Állj meg! - kiáltotta utánam Niall lihegve. - Nem követ..
Egy oszlopnak támaszkodtam míg bevártam. Nem szóltunk semmit, csak sietősen átszeltük az utcákat. A futástól ismét befulladtam egy kicsit, és kedvesen megnyugtatott. Nem tudom melyikünk volt jobban felzaklatva, én mindent jobban magamra veszek, mint bárki más. Nagyon megmelengetett, amikor képes volt kiállni értem.
- Jól vagy? - kérdezte, mire hamisan bólintottam egyet.

Kifulladtan értünk vissza a hotel szobájába, és az ágyra vetettük magunkat. A kulcsot a szekrényre helyeztem előtte, ami majdnem belevésődött a kezembe az erős szorításomtól.
- Sajnálom.
- Mégis mit? Nincs okod! Inkább őket kéne, hogy ilyen szerencsétlen életet kaptak! - magyarázkodott még mindig remegő hangon, a mennyezetet bámulva.
- Akkor köszönöm! Nálad jobbat nem kívánhatnék! Örülök, hogy visszakaptam a legjobb barátomat! - ajkait hirtelen mosolyra húzta. - Fogalmam sincs, hogy került oda. Úgy volt, hogy nem lesz ott! - habogtam keservesen.
- Ne magyarázkodj! - boxolta meg  a vállam játékosan. - Nyugi, jól vagyok, és nem kell többet velük legyél!
- Remélem. Kiráz tőlük a hideg! - némaság uralkodott köztünk.
Mire ismét felé néztem, észrevettem, hogy elaludt. Arca kisimult volt, ahogy egyenletesen vette a levegőt. Biztos nagyon kifáradt, amivel egyet értettem vele, így hamarosan én is álomba szenderültem.. de csak  miután még vagy öt perig bámultam, ahogy alszik.

- SRÁCOOOOOK! - törtek be váratlanul a szobánkba, majd megtorpantak, amikor megláttak. Hirtelen még  a nevemet se tudtam volna megmondani.
Mindketten felriadtunk, és észrevettem, hogy a kezemet, Niall hasán pihentettem, egyből elhúztam. - Bocsi ha megzavartunk titeket!  - habogtak, amire sikeresen zavarba jöttem.
- Olyan gyorsan berohantatok ide! - szólt közbe Liam.
- Hány óra? - teszem fel kíváncsian, hogy meddig aludhattunk.
- Olyan fél 7 körül járhat!
- Te jó ég! - lepődtem meg, majd egymásra néztünk Niall-el. - Ez a te hibád! - ugrattam szerencsétlent.
A többiek úgy elbámultak rajtam... talán rajtunk, mintha most látnának először élő embert.
Megráztam a fejemet, és a csörgő telefonomhoz siettem.
- Haló? Angel? - szólt bele Cathie.
- Szia! - üdvözöltem megkönnyebbülten.
- Nem tudom mit csináltál,  de felhívott David! - jajj ne. Nem elég, hogy  saját magamat, de még őt is megfosztottam  a barátaitól.
- Ne haragudj!
- Azonnal látnom kell, hogy jól vagy-e. Add a címed! - nagyon meglepődtem a kijelentésén, de lediktáltam neki. Talán ő is rájött, hogy milyen szörnyű alakok?
- Lementünk kajálni! - szólt közbe mosolyogva Louis, és megcirógatta  a hajamat.
- Várj a kapuban, megyek! - és azonnal bontotta a vonalat.

Az idő szerencsére most  kellemesebb volt, mint pár órával ezelőtt. A hajamat összeborzolta a szél, és némely  kocsi odadudált nekem, míg a barátnőmre várakoztam. Hosszasan elmerengtem a környék szépségeiben, amikor egy előttem himbálózó kéz ábrándított ki.

9.Fejezet-- Nem lehet nyugtom tőle.

 Sziasztok! :) Meghoztam az új részt, bocsi, ha ez egy kicsit rövidebb lett. Nagyon kíváncsi lennék a véleményetekre, hogy, hogyan sikerült! Kommenteljetek, még akkor is ha nem tetszett ;) Köszönök minden eddigi visszajelzést! Nagyon jól esnek! Jó olvasást!   Kriszti xx

 - Most már szerintem menjünk aludni! - szakította meg a köztünk lévő csendességet.
- Az lenne a legjobb! - nem volt kedvem visszamenni, és mindennél jobban vágytam egy kis alvásra.
Feltápászkodtunk, és a szobáink felé elindultunk. Annyira hirtelen változik minden az életemben, és most örülök annak, hogy megismerkedhettem Niall legjobb haverjaival, akikkel nap mint nap az álmaikat éli. Sokat jelentett nekem, ahogy kijött hozzám, és megvigasztalt, annyira aranyos volt tőle. Én meg nem tudom elhinni, hogy bírtam náluk felejteni egy drága dísztárgyakkal teli helynek a kulcsát, hogy bármikor ott bulizhassanak. Sőt el se tudom képzelni mik folyhatnak ott olyankor. Elborzongtam a gondolattól, sőt attól is, hogy mindezért engem fognak okolni. Ez nagy felelősség. Pár lépést haladtunk még, és megérkeztünk az ajtójához.
- Hát akkor, jó éjszakát! - mosolyogtam, most már sokkal megkönnyebbülten.
- Neked is! - viszonozta egy ugyanolyan gesztussal, majd megfordultam, miután hallottam, ahogy mögöttem becsukódik az ajtója, és én is bementem a szobámba.
Az eső egyre erőteljesebben szakadni kezdett, és bezengte a légteret, ahogy szaporán az ablakra csapódott. A sötétbe óvatosan az ágyamhoz siettem, és alig vártam, hogy mély álomba szenderüljek.

Hatalmas mennydörgésre ébredtem az éjszaka közepén, ami még az éjjeli lámpát is megrezegtette mellettem. Az eső még mindig szakadt, és apró kis hideg cseppek borzongatták meg a testemet, ahogy percenként végig folytak a csupasz kezemen. Lassan kinyitottam a szememet, és  amikor megfordultam, észrevettem, hogy a fél matracon egy nagy vizes folt terül el, ahogy a plafonból leereszkedő vízcseppek beáztatták. Még ez kellett. Kénytelen voltam álmosan kimászni a paplanom alól, és keresni egy törülközőt, amelyben megtörölközhetek. Még a pólómon is volt pár apró kis folt, de azt hiszem, ez hamar megszárad rajta. Halkan kibotorkáltam a folyosóra, amikor épp Louis sétált a szobája felé. Időközben dörgött még párat, és továbbra sem csillapodott a vihar.
- Te se tudsz aludni? - kérdezte mosolyogva, amint meglátott a halvány fényekben.
- Kénytelen voltam felkelni, beázott a szobám! - közöltem vele, és igenis, nagyon álmos voltam.
- Ez most komoly? Ebben a drága hotelban? - csodálkozott. A lábán egy lábujjközös papucs volt, én meg vissza vettem a zoknimat, hogy ne fázzak fel a hűvös kövön. Erre felé gyakoriak a nyári záporok. A hajam eltudom képzelni milyen ramatyul állt, de olyan álmos voltam, hogy még ezen gondolkodni se bírtam. Szerencsére találtam valakit, mert nem akartam Niall-t felébreszteni, olyan fáradtnak tűnt ő is. - Gyere, aludhatsz nálam! - hívott oda magához, hisz rájött, hogy kilátástalan a helyzetem. Örülök, hogy benne barátra találhattam.
- Azt megköszönném! - bólintottam nehézkesen, mire hamarosan bevezetett.
Kivett a szekrényből egy vastagabb takarót, és egy párnát, amit lazán a francia ágy bal oldalára hajított.
- Tessék, remélem kényelmesen elférsz! - mosolygott, mire gondosan elrendeztem őket.
- Így kell beágyazni! - mutattam neki, de ő csak legyintett egyet, és felkacagott.
Jólesően belebújtam  a takaró alá, és lehetőleg minél távolabb tőle összekuporodtam. Még mindig kínos nekem, ahogy láttam, de láthatólag őt már nem is zavarja.
- Angel, Niall-el  tényleg csak barátok vagytok? - kérdezte váratlanul, miközben felém fordult.
- Teljes mértékben! - válaszoltam magabiztosan, mire sóhajtott egyet. - De miért kérded?
- Csak Niall-ről amióta megint találkoztatok, árad a boldogság. Folyton jó kedve van.. és sokat beszélt rólad, amikor vissza jött! De mindegy is. - szögezte le, majd befordult a fal felé.
- Nincs barátnője? - kérdeztem vissza kíváncsian.
- Nincs. Lassan már öt éve legalább. Amióta átvágta az a lány, nem volt neki más.
Én csak csendbe maradtam, és bámultam magam elé, ezen elmosolyodtam, hogy tényleg hiányoztam neki, de hülyeségeket beszél, tiszteljük a barátságunkat.
Hamarosan a gondolataim közepette elnyomott az álom, és jólesően játszódott le újra Niall ölelése a fejemben.

A késő reggeli órákban,  hangos kopogtatás ébresztett.
- Gyere! - szólt Louis, mire kómásan felkaptam a fejem, és egy meglepődött szempárral találtam magam szemben.
- Ti együtt aludtatok? - kérdezte, mire lesütötte a szemét, a hangjában valami furát éreztem.
- Igen! - válaszolt Louis egyértelműen.
- Jó reggelt Niall! - mosolyogtam rá. - Képzeld, az éjszaka közepén beázott a szobám! - meséltem, és egyáltalán nem magyarázkodtam, mégis kellemetlenül éreztem magam. Az arcáról eltűntek az ideges vonások.
- Komolyan? - hitetlenkedett. - Ugye azt nem nekünk kell kifizetni? - fordult Louis felé viccelődve, miután félrehúzta  száját a szerencsétlenségemre. - Kerestelek, szólni akartam, hogy menjünk reggelizni valamit, aztán bejöttem Lou-hoz is ébreszteni. - majd egy rosszalló pillantást vetett barátjára. - Nem tudtam, hogy itt talállak! - mondta zavarodottan.
- Nem akartalak felébreszteni! - motyogtam, és felkeltem. Féltékeny lenne? Nem, nem lehet az..
Amióta itt állt az ajtóba, legalább háromszor megdörzsölte az arcát, nagyon édesen nézett ki álmosan.
- Öltözök, utána menjünk kajálni! - erre már akaratlanul is felcsillant a szeme, és elmosolyodtam rajta.
- Na mi a mai programunk? - kérdezte kíváncsian az ajtó félfának támaszkodva, miközben újrakötöttem a hajamat. Nem értem mi volt ez a furcsa viselkedése.
- Talán, az amit tegnap beszéltünk.. - mondtam lehangolóan.
- Szóval öltözzünk be kommandósoknak, és raboljuk vissza a kincsünket?! -  jót derültem a hülyeségein, tetszett, hogy elviccelte, nem szeretem ha morcos.
- Nekem így is jó! - ijesztőnek tűnt belevágni, de együtt szórakoztatónak is, jó lenne minél hamarabb, és erre most van itt a megfelelő alkalom.
Időközben elgondolkodtam azon, hogy találkoznom kell velük, amihez egyértelműen nincs kedvem, se erőm. Rossz visszagondolni arra az estére, és nagyon félek is. De kénytelek leszek megtenni, a saját hülyeségem, hogy hittem nekik. Lementünk reggelizni, miközben kiterveltük az egészet. Őrült vagyok, hogy ezek után vissza megyek.
- Ne aggódj, kettőnknek menni fog! - erősítette meg a bizonytalanságomat. Mi van ha nem úgy fog elsülni? Ha Niall-t fogják ezért bántani? Vagy ha engem? Sokan vannak. Túl sokan hozzánk képest. Ha nem lesz olyan egyszerű megszerezni tőlük?
Felvetettem mindent ami lehetséges, de ő csak megrázta rájuk a fejét. Szerencsére az ő társasága nem ilyen, és  nem tudja kikkel kell szembenéznie.
Időközben hoztak mindannyiunknak még egy, egy kávét, amit jólesően meg is ittunk.
- Nem tudom mit tervezgettek már, de Niall vigyázz erre a lányra! - mondta Liam tréfásan, egyben komolyan szólva a hallottakra.
Kényszeredetten felnevettem, majd felálltunk az asztaltól, hogy telefonálni tudhassak. Alig pár lépést haladtam, amikor egy ott dolgozó idős nő szólított le.
- Miss Write, önt keresik!
A recepciós pult felé fordultam, és ledöbbentem. Annyira jó volt, hogy nem kellett idegeskednem, vagy félnem. Teljesen megdermedtem a helyemen, és segítség kérően körbenéztem. Minden olyan nyugodt volt. Sikeresen eltelt úgy az estém, hogy nem jutottak eszembe. Egészen idáig.

8.Fejezet-- Barát

   A velem lévő fiú felhúzott szemöldökkel követte a feltűnően furcsa mozdulataimat, miközben még a furgon hátuljában ültünk egymás mellett. A helyemen össze vissza fészkelődtem, és felváltva leskelődtem kifele az első, és a hátsó ablakon, tudom, hogy megint hülyeséget csinálok. Nagy nehezéket éreztem a mellkasomban, mintha csak arra várna, hogy az egyik pillanatban kitörhessen belőlem, és tönkre tegyen mindent, mint ahogy pontosan a valóságban történik. Az út szélén megláttam a kocsinak támaszkodó testőrömet, " hogy mi van? A testőrömet? " és Niall vállába temettem a fejemet. Már sötét volt, és nagyon remélem, hogy nem lát át az ablak üvegen. Barátságosan átkarolt, és halkan odasúgtam neki, hogy ne aggódjon, csak fáradt vagyok. Azt hiszem sikerült leplezni magam, amikor már  a hotel utcájába kanyarodtunk. Nem akartam, hogy észre vegyen, nem akarok az apám 'fogja' lenni.

- Egész kellemes ez a hely! - jelentettem ki az előtér hívogató szépségére, hol az esti órákban halk zene is szólt a vendégek kedvére.
Majdhogynem idáig a koncertről áradoztam neki, hisz én magam se voltam még ekkora helyen. Szegénynek már  a számat is be kellett fognia, de résen voltam, és végig nyaltam a tenyerét.
- Ez gonosz volt! - dünnyögött, de mosolya ott bujkált a szája sarkában. Hamarosan fel is mentünk. Nem volt más a szobájában, csak egy ágy, és egy két szekrény, de mégis megvolt benne az amire szükség volt. Takaros kis kuckót kapott.
- A fiúk látom becuccoltak! - nevetett, hogy a bőröndje már az ágyán hevert. - Tessék itt a kulcs, egyel arrébb lesz a tied! - hálásan megköszöntem, és elmosolyodtam, hogy még saját szobát is kapok.
- De.. nem hoztam magammal semmit, amibe átöltözhetnék!
- Vegyél ki nyugodtan egy alsómat, és akár egy pólómat! - mutatott a bőröndje felé segítőkészen.
- Mármint boxert? - érdeklődtem a biztonság kedvéért, mire bólintott a régi szokásunkra, amikor egymásnál aludtunk csak úgy random.
Mosolyra húztam ajkaimat, és válogatni kezdtem. Mindegyik ruhája annyira hozzá illett, nagyon tetszett, hogy köztük turkálhatok. Fiú létére meglepően rendben tartja őket, és ezért meg is dicsértem, majd végül egy átlagos sima fehér pólót emeltem fel, egy szintén fehér boxerral.
Egymásra mosolyogtunk, majd kimentem a folyosóra. A fejemben cikázó gondolatok szerencsére most eltűntek, és élvezhettem a pillanatot. Egyből a fürdőszoba felé vettem az irányt, és nagy sebességgel benyitottam, hogy végre a zuhany alá vethessem magamat, amikor nagyra tátottam a számat, és  konkrétan  lefagytam. Lábaim a földbe gyökereztek, ahogy a színpadról az egyik barna hajú srác anyaszült meztelen állt előttem, és épp magát törölgette. Testét tetoválások tarkították, a karján furcsa módon egy szarvas díszelgett. Kócos hajából csöpögött a víz, melyek szép sorrendben folytak végig az izmos hátán. Egy zavart mosolyt küldött felém, én pedig gyors becsaptam az ajtót, és egyenesen a szobámba futottam.
- Hát ez nagyon kellemetlen volt. - ráztam meg a fejem remélve, hogy minél hamarabb eltudom felejteni a látottakat,  azt hiszem életembe először álltak így előttem.
Szerencsére nálam is volt egy fürdőszoba, ahol nyugodtan letusolhattam mindenféle pucér férfiak nélkül. Nagyon örültem annak, hogy itt még a szappanról is gondoskodtak, amit hűsítően magamra kenhettem. Gyorsan végeztem, hisz nem akartam sokáig egyedül maradni, majd belebújtam Niall  ruháiba. A mára már férfiasabb illata azonnal megcsapott, és jólesően ráhajtottam a fejemet a vállamra, hogy még erősebben beszippanthassam. A póló a fél combomat eltakarta, szerencsére ezzel nem lesz bajom, és a derekam se fog megfázni ebben az időben. Egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe, elsimítottam a kikószáló hajszálakat, miután lepakoltam a saját cuccomat.
Minden olyan üres volt, mintha egy lélek se lenne ebben az épületben, gondolkodtam, miközben a fiúk keresésére indultam. Hamarosan megtaláltam a többieket, ahogy a következő részlegre fordultam, és a nagy röhögcsélésük vízhangja betöltötte a teret.
Lágyan kopogtattam kettőt, hármat, és benyitottam hozzájuk.
- Épp jókor jössz! - motyogta Niall teli szájjal.
Mindenki előtt épp egy doboz pizza volt, és jólesően tömték magukat.
- Sziasztok, Angel vagyok! - nevettem a látványukon. A szoba egy fokkal nagyobb volt, mint amiket eddig láttam.
- Ohh, mi már találkoztunk! - állt fel mellém egy kaján mosoly kíséretében, mire Niall nagyot nézett. - Louis, Louis Tomlinson! - az arcom mintha lángokba égne, mikor eszembe jutott, ahogy nemrég láttam, és kezet ráztam vele, mint ahogy aztán sorban a többiekkel is.
- Niall már sokat mesélt rólad! - közölték velem, mire oldalról lábon rúgta őket.
- Ajajj! - forgattam meg a szemeimet játékosan, miután biztosítottak, hogy csak jót hallottak.
- Egyébként szépen bemutatkoztatok! - gratulált a szöszim nekik.
- Miért mit tettünk? - akadékoskodott Liam?!
- Ott hagytatok! Megint! - csattant fel szórakozottan, mire mindenki jót derült, és mintha tényleg annyira viccesnek találnák.
Közben odahívott maga mellé, hogy egyek a pizzájából, mialatt el is felejtettem, hogy az ő ruhájában vagyok.
- Te mióta osztod meg valakivel a kajádat? - érdeklődött Louis.
- Én egy kivételes eset vagyok! - mondtam huncut vigyorral, miután elmeséltem, hogy hogy is kerültem most ide, mivel eddig nem láttak.
Mindenki  kedvesnek tűnt, és egyáltalán nem bánták, hogy Niall barátjával lehetnek. Végre egy hely, ahonnan nem taszítanak el.
- Angel, játszunk felelsz vagy merszet, azzal jobban megismerhetnénk! - ajánlották fel, mire tétovázás nélkül, nagyon szívesen bólintottam egyet, és szinte azonnal körbe ültünk.
- Cserébe én pörgetek! - majd kikaptam Zayn kezéből az üveget. Régen imádtam ezt a játékot.
Lendületesen megforgattam a kör közepén, és egyenesen Liam felé mutatott, aki a felelést választotta. Nem sokat kellett töprengenem rajta.
- Ez egy nagyon amatőr kérdés lesz, de mitől félsz? - hirtelen nem jutott más az eszembe, amit kérdezhetnék tőle, pedig felhasználhattam volna a korára, vagy bármi fontosabb dologra ezt a lehetőséget.
- Hogy mitől félek? Azt hiszem a kígyóktól! - felelte.
- Khm. - szólt közbe Harry. - Képzeld, tagadja, de egy időben a kanalaktól is félt! - Liam fenyegető pillantást vetett rá, miközben nagyon jót röhögtünk.
- Jézusom! - dőltem hátra az elképzelt képek látványától.
Hamarosan Zayn következett, ők már egy kicsit komolyabbra vették.
- Mersz? Komolyan? Menj ki kis gatyába az előtérbe! - tágra nyíltak a szemei, de azonnal felpattant, és teljesítette a kérést. - Veled megyek, ezt látnom kell! - követte Liam, miközben Zayn már félig levetkőzött. Nem bírtam ki, hogy ne vessek egy pillantást rá, elképesztően jól nézett ki a teste, bár nem értem, miért kell mindenkinek kitetováltatnia magát, az olyan ijesztő.
- Niall,
- Hm?
- Neked ugye nincs tetkód? - kérdeztem félénken, mire nagy meglepetésemre megingatta a fejét, és elmosolyodtam.
- Ne sugdolózzatok, hanem inkább válaszolj, hogy felelsz vagy mersz-e Niall!
- Merek! - vágta rá rögtön.
- Mutassátok meg, a legmerészebb dolgot, amit eddig csináltatok! - néztek felénk, mire én elgondolkoztam, hogy a szomszédba való átszökést, nem bírnánk eljátszani, de Niall szúrós szemekkel nézett vissza.
- Barátok vagyunk. Amúgy is, nektek elment az eszetek? Tizennégy évesek voltunk! - rosszallóan megrázta a fejét, mire elképedtem, és nyugtatóan a combjára tettem a kezemet.
- Miért? Nem lehet barátság extrákkal? - akaratoskodott Zayn, aki időközben visszatért. Most kanos időszak van, vagy mi a franc? Imádom, teljes szívemből, de barátként.
- Ja várjunk csak, Angel, te egyébként még szűz vagy? - hiába nem én következtem, feltették nekem azt a kérdést, ami számomra elég ciki, és utálok ilyenekről beszélni.
A korombeli lányok, már mind kiélték magukat, de én eleve nem is mozogtam három évig. Kómába voltam. Rám törtek az emlékek, mialatt újra eltöprengtem a dolgokon, és felbőszültem. Biztos nem bántásból kérdezték, de én nem akartam előttük sírni, így felálltam, és kiviharoztam a szobából. Összekuporodtam a földön,  és a könnyeim csak úgy ömlöttek belőlem, amikor hamarosan már nyílt is mellettem az ajtó. Óvatosan leült mellém, és szorosan magához  ölelt..
- Niall, én.. - kezdtem bele halkan, de felpattant.
- Várj! - mutatta a mutatóujjával, mire kinyitotta az ajtót, és négy kíváncsi szempárral találta szembe magát. Azonnal meghátráltak. - Beszélgetni szeretnénk, ha már így elrontottátok a hülye kérdéseitekkel.. - közölte, majd becsukta az ajtót, és ismét helyet foglalt mellettem.
- Én nem voltam még úgy fiúval! - mondtam halkan, de nem szégyelltem, ilyen vagyok.
- Tudom! - válaszolta büszkén, és meg se lepődött a válaszomon. - A fiúk se úgy gondolták, de perverzek, ezt tudnod kell! - látta rajtam, hogy zavarban vagyok, és még erősebben átkarolt.
- De, eszembe jutott ez az egész ami velem történt, és..és - duruzsoltam a mellkasába ismét sírós hangon. - és, annyira egy szerencsétlen vagyok!
- Miért mondasz ilyen butaságokat? - kérdezte meglepődötten.
- Mert, egy bunkó vagyok. Elveszítettem a barátnőmet a saját hülyeségem miatt. Belekeveredtem egy társaságba, és nem hittem neki. - szavaim között erősen szipogtam egyet, egyet. Rettenetesen nagy fájdalmat okozott apám szívtelensége is, de ezt nem mondhatom el. - Kihasználtak, és olyanokat mondtak rám, amiket ezek után már el is hiszek. Elvittem őket a régi munkahelyemre is, és mindent tönkretettek, már ha volt egyáltalán mit. És úristen! A kulcs! Hát persze! Náluk maradt! Ezért kellett nekik!
- A helység kulcsát odaadtad nekik? - hitetlenkedett.
- Igen! Én marha! Mekkora csalódottságot okozok mindenkinek! - még jobban összeomlottam, de szerencsére Niall erősen fogott. Hallottam gyors szívverését, míg szinte már a testünk összesimult ölelkezésünkben. - Senkim nem maradt! - közöltem fájdalmasan, arra gondolva, ha tudnák a családomról az igazat, még ő se maradna velem.
- Ilyet ne mondj! - szavai hallatán melegség járt át, ahogy végig haladt a testemen.
- Annyira jó vagy hozzám! - pólója szerintem már átázott a könnyeim zuhatagától, de nem törődött vele.
- Segítek vissza szerezni, nem hagyom, hogy visszaéljenek ezzel!
- MEGTENNÉD? Annyira hálás lennék, Jordan nagyot csalódna bennem.. - nem hittem a füleimnek. Ennyi év után, még mindig ilyen kedves legyen velem, hihetetlen.
- Ez természetes, de tényleg abban a pár napban, míg nem voltam itt, ennyi mindent csináltál? Nem csalódtam benned! - nevetett jólesően, mire én is úgy tettem. A legrosszabbkor is mosolyt csal az arcomra.
Közelebb húzott magához, és néma csendben ültünk ott pár percig. Annyira közel éreztem magamhoz, úgy hiányzott már. Jobban, mint bárki más.

7.Fejezet-- Így már jobb

  Nem sokkal később arra észleltem, hogy elszundítottam ezen a hűvös kövön, mikor kisírt szemeimmel feltekintettem, és egy magas férfit találtam magam előtt, aki felém tornyosult. Eltöltött a pillanat heve, ahogyan belenéztem szemeibe, és segítségkérően hívogattam tekintetemmel. Hamarosan ahogy észhez tértem, a kék szemek átváltottak félelmetes sötét barnákra, én meg ledermedtem. Minden eszembe jutott, és lesütöttem a szemem. Vártam a folytatást, a következményt, amelyet hamarosan érezhettem is magamon. Apa óriásit csapott a tarkómra, mire hangosan felszisszentem. Egyből kiment belőlem az álmosság, miért minden olyan kiszámíthatatlan.  Ezek után már csak ez hiányzott. Erősen összeszorítottam szemeimet, majd újra felnéztem rá. Olyan voltam, mint egy ártatlan óvodás, ki éppen a sarokba bújik el haragos szülei elől, és összehúzza magát, reménykedve, hogy így testi bántalmazásuknak ellentud állni. UTÁLOM, hogy nem tudok uralkodni az érzéseimen, és így mindig fölénybe kerülnek velem szemben. Ismét megjelentek rajtam a könnyek.
- Mi a tökömet keresel itt?? - förmedt rám erőteljesen.
- Nemhogy aggódnál a lányodért, hogy egy ilyen helyen találod egyedül! Úgy van, és még verjél is agyon! Az életem már egyébként is összeomlott! - fakadt ki belőlem, és konkrétan elé tárulkoztam.
Az is elgondolkodtatott, hogy hogy talált rám.
- A te életed omlott össze kislányom? - nevetett fel szánakozva, majd erősen megrántotta a karom, és magával húzott.
Betuszkolt a múltkori  fekete kocsi anyósülésére, amellyel itt parkolt az  út szélén. Nem érdekelte, hogyha fájnak a mozdulatai. Reszkettem apám félelmetes közelségétől, amikor valaki erős tekintetét éreztem a hátamon. Ijedten megfordultam, és egy nagy darab, kigyúrt pasas ült mögöttünk. A gyomrom is összeszorult.
- Ő ki? - kérdeztem félénken.
- A testőröm! - hadarta el gyors, míg szemeivel az utat pásztázta.
- Minek az neked? - én már megint semmit se értek. Ki ez az ember itt mellettem?
- Igazad van, most rád kéne ügyelnie! - jelenti ki szívósan.
Meghökkentem válaszától, de így is lett. Valóban egész éjjel a szobám ajtajában álldogált. A saját lakásomban kellemetlenül érzem magam, minden tettemet követték.
- Pisilni azért elmehetek? - flegmáztam, de igazam is volt.
Milyen szülő ez? Mégis mit képzel, hogy őrizetben tart? Mi vagyok én? Tettem fel magamnak a sok megválaszolatlan kérdést, miközben szenvedően a falnak dőltem. Kell valaki aki megért.  Egy átlagos diák akarok lenni, akinek a legfőbb gondja az, hogy milyen ruhában menjen el moziba, vagy, hogy  mikor feküdjön le aludni.. Nekem meg...  Nem baj, holnap van miért felkelnem.
Még mindig nagyon izgatta a fantáziámat, hogy kik voltak  azok a múltkori sötét alakok, de egy hang egyre inkább azt súgta, jobb ha nem is tudom meg.
Másnap késő délután ébredtem fel. Átaludtam a fél napot, de legalább kiadtam magamból a fáradtságot. Átszaladt a szobámon a huzat hideg szele, mitől libabőrős lettem. Úgy látszik ma lehűlt a levegő. Eszembe jutott milyen gáz vagyok, hisz barátok nélkül lopom a napot, egy idegbeteggel a házban. Olyan szemét vagyok, hogy azt is elveszítettem aki hűséges maradt hozzám. Bár.. van még valaki. Akaratlanul is mosolyra húztam a számat. Felvillant a tegnapi kép a testőrről, és azonnal felpattantam. Kétszer is pislognom kellett, mire felfogtam, hogy még mindig a szobámban van. Tehát nem álmodtam. Ez szörnyű, életem se lehet. Ez a két nap olyan hosszú. Időközben elhatároztam, hogy újra naplót vezetek, és ezt mind megosztottam benne. Fájdalmas szavaimat, néha néha elmosta egy-egy könnycseppem, melyek beleáztatták magukat a könyv lapjaiba.  Gondolatmenetemet a telefonom váratlan csörgése zavarta meg. Niall az. Elmosolyodtam a név láttán, nem volt másra szükségem.
- Angel minden rendben? - tette fel aggódva ideges levegővételem hallatán.
- Igen, igen.. - nyugtattam meg azonnal.
- Jöhetsz az arénához, itt vagyunk!! - lelkendezett örömében, de én elgondolkodtam, és értetlenül belehümmögött a választ várva.
- Igyekszem odaérni! - minden vágyam az volt, hogy ott legyek, és a hülyeségeit hallgassam, de elborzongtam a tudattól, hogy lehet nem engednek.
- Biztos minden ok? - teszi fel még egyszer.
- Ígérem! - mondtam biztatásul, mire bontottuk a vonalat.
Nagyon megörültem neki, végre jól érezhetném magam valaki közelébe, de persze, hogy kell lennie egy bökkenőnek. Mérgesen rávetődtem az ágyra, és elpanaszoltam magamban mindent, hisz másnak úgyse tudnám. Hirtelen támadt egy szuper ötletem. Na ez is egy újdonság.
Lespanolok az őrrel, azzal úgyis elengednek. És így is lett. Gyorsan sikerült egy kis játékkal belevinnem, és legalább nem kellett taxiznom se. Mennyi pénzt fizethet apa érte... és miért?
- NIALL!!!! - Angel légy erős, ő csak egy régi haver, ne érzékenyülj el.
Mikor megpillantottam a távolból, futni kezdtem hozzá.
- Ne olyan sebesen! - ragadt meg a velem lévő testőr.
Opsz.
- Figyeljen, a haverom énekes, odabent biztos rengeteg magához hasonló ember van! Ne aggódjon. Egyébként se szökök el. - a múltkori se miattam volt.
- Az apád. - förmedt rám, hogy azért van itt. - Visszajövök! - és egyúttal el is hajtott.
Ismét futásnak eredtem, majd átöleltem az előttem álló szőkeséget, ki ragyogó szemekkel várt rám.
- Angel, azért nem teltek el évszázadok! - nevetett fel miközben jó szorosan viszonozta az ölelést, de ő nem értheti, hogy valójában miért is örülök neki ennyire. - Épp kijöttem szétnézni merre jársz már! Muszáj megnézned a színpadon! - mondja büszkén én meg csak mosolygok. Láthatóan örül a jelenlétemnek.
- Alig várom! - bököm oldalba, majd besietünk.
- Többiek? - nézek meglepődötten körül.
- Már a színpad felé tartanak, sietnem kell, koncert után ütközünk! - majd összenevetünk, és egy jó helyet kerestem magamnak.
Még mindig vicces a lazasága, de ez a jó benne. Semmi stressz, és önmagát adja.
Körbenéztem és elképedtem a sok rajongótól. Niall egy biztató mosolyt küldött felém, ahogy döbbenten figyelem az eseményeket. Nem szállt el magától, ezt tisztelem benne, és még mindig csodálatos, hogy nem felejtett el.
A hangzás elképesztő volt, és az öt fiú hangja is ahogyan énekükkel betöltötték a teret. Niall ujjai tökéletesen mozogtak  a gitár húrjain, egyszer megígérte, hogy majd tanítani fog.  Csak egymásnak számítottunk, de rég volt ez.
Nem sokkal később elkezdődött egy újabb dal. Üteme lassú, és lágy volt. Mindenki velük énekelte, én meg csak ámultam a gyönyörben. Niall néha hátranézett jól vagyok-e, mire mindig erősen bólintottam. Ez a szám annyira igaznak tűnik, olyan átjövő a szövege, annyira tetszik. Láthatólag elég jól elszórakoztatják a közönséget, mindegyikőjük olyan barátságosnak, és bolondnak tűnik.

- ITT VAGYOOOK! - ugrott a hátamra valaki, és elvesztettem az egyensúlyom.
- Niall! - hatalmas nevetésbe törtünk ki a backstage közepén.
- Jól vagy? - kérdezte aggodalmasan.
- Persze, minden rendben te idióta! - vágtam vissza viccelődve, és felsegített. - Amúgy elképesztően jók voltatok!!
Látszott, hogy számít a véleményem, és egy hatalmas vigyor tűnt fel az arcán.
- A hangod annyira, annyira tiszta! - mondtam ki hangosan gondolataimat. Nagyon tetszik, olyan bársonyos.
- Köszönöm! - vakarta meg zavartan a tarkóját.
- Tudtam, hogy egyszer megcsinálod! - mire egymás szemébe néztünk, és szerényen, de átölelt.
Örülök, hogy vele lehetek! Olyan normális.. és Cathie is az volt.
- Azt hiszem eltűnt mindenki! - jelenti ki szórakozottan.
- Ó te jó ég! - ijedtem meg, hogy magára maradt.
- Ne aggódj, van aki elvisz a hotelhez! - mondja ki tök átlagosan, mintha már jártas lenne ebben. - Igen,  a srácok sokszor hagytak már el! - fejezte be, mintha olvasna a gondolataimban.
- Te szerencsétlen! - kacagtam rajta.
A hotelnak nagyon örülök, de annak nem, hogy haza kell mennem.
- Az én öreg jó barátomtól most el kell válnom! - húztam félre játékosan a számat, a közelében nem akartam a szomorúságra gondolni.
- Velem jöhetsz! Úgyis egy csomó tervünk van holnapra, ilyen későn ne menj haza! - ajánlja fel, amitől tapsikolni kezdek.
- Csodás, lesz időnk beszélgetni! - mindketten összebólintunk, és két pacsit váltunk egymással, majd  öklöztünk.
Felhúztuk a szemöldökünket és egymásra néztünk, ez ösztönösen jött.
- Azt hittem már elfelejtetted! - mondom csodálkozva.
- Én? Dehogy! - majd újra megismételtük játékosan.
- Ez ki? - kérdem tőle, utalva a mögöttünk álló fickóra.
- Ő visz vissza minket, a testőröm. Egy jó dolog is van abban, hogy mindig figyelnek. - böki ki kicsit megviselően.
- Tudom milyen érzés! - válaszolok együtt érzően, mire nagyra nyitja szemeit.
- Semmi. - váltottam gyors témát, majd látta rajtam, hogy jobb ha inkább nem feszegeti, hiába keltette fel az érdeklődését.
Lassan megérkeztünk.

6.Fejezet-- Nekem miért ez jutott?

 Sziasztok, meghoztam az új részt! Ez most egy kicsit esemény dúsabb lett, jó olvasást:)!


 Kómás fejemmel ránéztem a kijelzőre, és nagy meglepődöttségre vettem észre, hogy egy ismeretlen szám keres. Gyorsan fogadtam a hívást.
- Haló? - szóltam bele, miközben arrébb mentem a többiektől.
- Szi-ia! - gagyogott bele a túloldalt lévő ismeretlen. Hangja vékony és ártatlan volt.
- Kivel beszélek? - érdeklődtem felőle, mikor hirtelen átvették tőle a telefont.
- Niall-el! Sajnálom, biztos elvette az asztalról!
- Nem gond, imádom a gyerekeket! De azért jobban oda figyelhetnél rá! - nevettünk össze. - Egyébként ki ez  a kisfiú?
- Tesóm fia, Theo!
- Gratulálok! - azta miről maradtam le, olyan rég láttam már Greg-et is.
- Pont hívni akartalak, lenne egy jó hírem!
- Akkor nyögd már ki!! - szeretem, ahogy mindig van benne életkedv, teli reményekkel.
- Holnap megyünk vissza!!
- Jöttök? - vontam fel a szemöldököm.
- Ja igen, ott fogunk koncertezni! - na ennek most igazán megörültem, unalmas nélküle.
- Hurrá! Már tervezem is mi mindent fogunk együtt csinálni!  - teljesen bezsongtam e hallatán.
- Reméltem is! De azért ez nem lesz olyan egyszerű,  na majd kereslek, és megbeszéljük! - miért, mi akadálya lenne?  Végül bontottuk a vonalat.
- Gyerekek mennünk kell! - sietve összepakoltattam velük a rumlit, és 'kipateroltam' őket.
Kicsit harapósan néztek rám, de bárki bejöhet a reggeli órákban.
Figyelmesen megvártam ameddig kulcsra zárták az ajtókat, miután közösen elindultak.  Örültem az új barátoknak.
Én ellenkező irányba mentem, ugyanis ideje hazamenni. Mi lesz ha még mindig ott vannak? Ha komoly dolog történt? Reszkettem, ahogyan egyre közelebb értem a háztömbünkhöz. Útközben háromszor is meggondoltam magam, de végül feljutottam  a lakásunkhoz, és benyitottam. Féltem. Próbáltam halkan a szobámba osonni, de megelőztek.
- Kislányom, hol a francba voltál? - ordított velem erőteljesen, mire lekevert egy pofont. - Egész este eltűntél!
- Volt rá okom!
- Eleve mit képzelsz, hogy utánam kutakodsz? - emelkedett fölém hirtelen.
- És te arról, hogy titkolódzol, és ilyen alakokkal vagy? - kezein láttam, hogy egyre jobban ökölbe szorítja. Sose volt ennyire erőszakos.
- Engem te nem vonhatsz kérdőre! - tenyere újra az arcomon  csattant.
Könnyeim kicsordultak a lelki és a fizikai fájdalmaimtól. - Tudod mit, ezen az ajtón  többet ma ki nem mész! Takarodj a szobádba! - erei még az arcán is kilátszottak  a feszültségtől.
Nem is kellett több. Berohantam a szobámba, és magamra csaptam az ajtót. A bőröm még mindig égett, ahogy gyengéden végig húztam rajta ujjaimat.  Én nem is tettem semmit.
Elhatároztam, hogy ha ott nem jutok ki, akkor az ablakot választom kijáratnak,  Halk mozdulataimmal összecuccoltam, majd bátorságot vettem és kiléptem. Az ablak párkányon állok, egy centi választ el a haláltól. Összeszorítottam szemeimet, majd leereszkedtem a mellettem ágaskodó tölgy fára. Óvatosan lejjebb másztam, amikor egy vastag szálka beleállt a kezembe.
- Aú! - fájlaltam, majd beszippantottam róla a vért, és folytattam az akciómat, amikor végre leértem a földre.
Megkerestem Cathie utcáját, és reménykedve, hogy még mindig ott lakik, becsöngettem a házba.
- Ki az? - szólt ki barátnőm megkönnyebbülésemre.
- Angel! - hangom még mindig remegő volt és reménykedtem benne, hogy nem vesz észre rajtam semmit.
- Sziaa! - ugrott a nyakamba, nagyon jól esett az ölelése, és erősen én is magamhoz szorítottam. - Feszültnek látszol.
- Túl teszem rajta magam, rá se ránts! - tereltem el gyors a témát fájdalmasan.
Körbenéztem a házon, de  azt hiszem itt is minden maradt a régi. Akárhol voltunk, a családi hangulat minden szobából áradt. Jó lenne nekem is ilyen, és ha végre nem kellene  a fájdalmaimat magamba fojtanom.
- Na és jó volt? - kérdezett rá a tegnap estére.
- Jó fejek voltak! - mosolyogtam arra, hogy tényleg bírtak engem.
- De nem volt semmi fura bennük? - érdeklődött, miközben pakolta a konyhaszekrényt.
Állítását megtagadtam, hiába gondolkodtam el rajta. Nem adhatok neki igazat.
- És vissza mész? - fintorgott. De hisz ő is velük szokott lógni!
- Vissza! - mosolyogtam rá magabiztosan, mire lenézően magyarázkodni kezdett.
- Drága, én.. komolyan mondom, hogy nem kéne!
- Féltékeny vagy, hogy elveszem tőled őket, vagy mi van? - háborodtam fel.
- Múltkor jól mondtam, hogy nincs erre szükséged!
- Istenért már, nem lehetnek barátaim?
- De nem ők! - teljesen úgy hangzott, mintha kiakarná sajátítani magának.
- Miért fáj az neked, hogy ha jól érzem magam? Önző.
- Önző? Nézzél már tükörbe. - nagyon felmérgesedtem azon, ahogy így bánik velem.
- Az a bajod, hogy ismerkedek?
- Az! - gúnyolódott, én pedig felálltam az asztaltól, és elindultam. - Érezd jól magad, megvagyok nélküled!
Hurrá, sikerült vele is össze vesznem, de még mindig nem tudom elképzelni, hogy miért csinálja ezt.
Miért akar nekem mindenki rosszat? Elegem van. Már azt is leszartam, ha apa rájön, hogy  nem vagyok otthon, de én nem akarok egy idegbeteggel egy fedél alatt lenni.
Az idő már is eltelt, és újra David-ékhez  siettem. Most tényleg azt reméltem, hogy támaszt nyújtanak.
- Sziasztok! - köszöntöttem őket egy műmosoly kíséretében, de rám se fütyültek. - Mondom sziasztok! - majd végre bólintottak egyet közömbösen.
Most meglepően másabb volt minden. Teli voltak cigivel, amitől áradt felém a füst, és köhögnöm kellett.
- Na mi van, ilyen gyengéd vagy? - kötözködtek velem, és majdnem a számba nyomták.
- Nem bírom a cigit. - közöltem velük, mire erősen rávágtak.
- El lehet innen menni.
- De szükségem van a segítségetekre! - nem maradhattam egyedül.
- A miénkre? Megvan amit akartunk, szóval tipli!  - mi bajuk van? Végig csak beakartak vágódni, hogy kihasználjanak?! Ez sok mára.
Közben megbeszélték, hogy melyik kocsmába menjenek az este,  azt gondoltam jó társaság lesz, nem hittem, hogy ők is ilyenek.
- Nem hallottad? Szerinted, te jóba lehetsz velünk? - mutatott magukra Vanessa. Ez alatt már a többiek is ordibáltak.
- Az ilyen csak dugni jó! - mosolyogtak kajánul.
- Én csak.. - magyarázkodtam, miközben mozdulatlanul megálltam előttük, egyre üresebbnek éreztem magamat.
Keménynek akartam látszódni, de előtörtek az érzéseim. Könnyeim utat engedtek maguknak az arcomon, ahogyan szégyenteljesen végig folytak rajta. Legszívesebben elsüllyedtem volna, ahogy megalázóan röhögtek rajtam.
- Ha nem értesz a szép szóból, segítek! - közeledett felém David, mire jó erősen megrántotta a hajamat, és húzni kezdett. Borzasztóan fájt.
- Na mi még szerintem találkozunk! - majd lökött rajtam egyet, és ott hagyott a sötétbe.
Összerogytam a fa tövében, és sírva fakadtam. Nincs hova mennem,  és elveszettem mindenkit. Cathie-nek igaza volt, csak kihasználtak. Rettenetesen fájt. Ha hazamegyek ilyenkor, azzal csak magamat büntetném,  minden olyan bizonytalan, és kétségbeejtő.  Kételyek között élek. A gyötrődés fájdalma még jobban előtört belőlem, és nem tudtam abba hagyni a sírást. Egyedül maradtam itt. Ráhajtottam fejemet  a felhúzott lábaimra, és próbáltam mély levegőket venni. Niall gyere már.

5.Fejezet-- Velem lesznek

   Sziasztok! Itt a következő rész, remélem kihozza belőletek az izgalmat;) Jó olvasást!
All the love.


 -  Angel! - mutatott be Cathie.
- Az az Angel? Már? - kérdezte, miközben kezeit összekulcsolta maga előtt.
- Bocs, hogy ilyen 'hamar' újra itt lehetek. - mondhatni szarul esett.
- Na Veronica! Ne legyél bunkó! Jó, hogy újra látunk! - karolt át az egyik jó bevágású haverja, ha jól tudom David.
- Nem is emlékszel rám! - lelöktem magamról, és arrébb húzódtam.
- Hát hogyne emlékeznék rád. Te vagy az újonc!
- Angel Write.
- Igen, gyönyörű név. - kezeit újra körém fonta. - Velünk kellene jönnöd, jól ellennél, úgyis gondolom cserbe lettél hagyva..
- Sajnos, sokat voltam távol a kórházban, de szerencsére túléltem a fájdalmakat... - kezdtem el mesélni a társaságnak a történetem, de közbe vágott.
- Jól van, elég a dumából, a lényeg rendben vagy. Mostantól számíthatsz ránk, mi veled leszünk.
- Ja, veled lesznek. - szólt bele barátnőm flegmán.
- Este legyél itt! - hallottam egy lány hangját a háttérből, miközben mi már elindultunk hazafele.
- Nincs neked erre szükséged! - mintha figyelmeztetne valamire.
- Mi? Elmegyek, kell ennyi kiruccanás!
- Én szóltam, majd megismered őket..
- Meg! - ezt követően lerakott az utcánkban, nem értem mi baja azzal, hogy ismerkedek.
Otthoni magányomban folyton Niall-en filóztam, alig várom, hogy megint olyan haverok lehessünk. Bár elment, kitudja mikor keres majd, lehet nem is vagyok már szimpatikus neki.  Unottan bambultam magam elé, és gondolkodtam el a régi életemről, mikor férfi hangokat hallottam az ablakom alatt. Kíváncsian lementem az utcára, míg megbújtam egy oszlop mögött. A halvány fényekben csak rejtélyes sötét alakokat láttam, miközben apa parkolt le mellettük egy fekete kocsival. Ez nem is az övé, összekavarodtam.
- Kész vagy? - szólalt meg az egyik mély hangon.
- Könnyen ment. - kicsit megijedtem az előttem zajló eseményektől, de kiakartam deríteni.
Kezeimet ökölbe szorítottam, és mély levegőt vettem. Rajta, megkel tennem.  Félve az autó közelébe merészkedtem, amikor éppen felakarták nyitni a csomagtartót. Ezt nem az én idegrendszeremhez találták ki. Kidugtam  a fejem, de nem jól sült el. Pont akkor kellet felém nézniük. Zord tekintettel találtam magam szemben, és rémülten hátrálni kezdtem. Sikeresen ráléptem egy faágra, ami reccsent egyet, és még több ijesztő szempár nézett felém hirtelen. A pulzusom az egekbe szökött, és azonnal futásnak eredtem. Gyomrom görcsbe volt, majd iszonyatosan hányingerem lett. Csak futottam előre amerre utat láttam, de a lábaim alig bírták, mert beszédültem, majd nem sokkal később megálltam egy kis utcában. Óvatosan hátranéztem, de nem követtek. Nem tudom kik voltak ezek, és, hogy miért nézett rám apa gyilkos szemekkel. Erővel neki dőltem  a falnak, és nagyokat lélegeztem. Újra és újra megjelentek előttem a képek, így konkrétan kihánytam elém mindent, amelyet az izgalom kihozott belőlem. Remegő lábaimmal felálltam, és megtöröltem magam. Borzasztóan festhetek, de nincs más választásom, elindultam a többiekhez. Valami támaszt vártam, de rájuk nézve meggondoltam magam. Végignézték a ruhám, és a futástól szanaszét álló hajam.
- Mindjárt megcsinálom! - fintorogtam rájuk, de meglepően ellenkeztek.
- Várj, majd én rendbe hozom! - kacsintott egy lány, és hozzá is látott. A levegőt még hevesen kapkodtam, de kezdtem lenyugodni. Elegem van, hogy magamban kell tartani, mert nincs aki segítsen.. - Ez felülmúlja  a múltkorit! - mi? Mi baja volt vele? Az én vagyok, nekem az úgy tetszik.
- Úú Angel, eszméletlenül áll! - közölte David, amikor ránézett a többi lánnyal megegyező hajkontyaimra.
- Tényleg? - mosolyogtam szerényen a 'menő gyerek szavaira. Egy pillanatra elhittem, hogy megfelelek a stílusuknak.
Miközben igazgattam magamnak, hirtelen mindannyian körém álltak, mint valami vallatáson.
- Ahhoz, hogy velünk maradj megkel tenned valamit. - kicsit zsarolóan hangzott..és megijedtem.
- Nincs ehhez most erőm. - kérdőn rám néztek, de ha elmondanám, még ők se maradnának.
- Gyere velem Angel! - hívott magával David, de meghátráltam. - Nyugi csak súgok valamit, veled most kivételt teszek.
Akárhogy is értette, még mindig nem voltam a legjobb állapotban.
- A segítséged kell. Úgy tudjuk a  Nocturnal háznak neked megvan a kulcsa. - honnan tudják. Igen akkoriban megkaptam a gondnoktól, annyit segítettem ott éjjel nappal.
- Kéne.
- Ne-em, arról szó sem lehet!
- Tinédzser vagy, és kimaradsz mindenből?! - ez mélyen érintett.
Kuncsorgó tekintetüknek nem bírtam ellenállni, hisz velük tuti király a buli.
- Na jó. - mindenki elégedetten összenézett, egy félrehúzott mosollyal.
- Menjünk! - mikre rá nem vesznek..
Útközbe rengeteg mindennel szórakoztatták egymást, és sok fergeteges élményüket mesélték el, amiken jót nevettünk.  Különcnek éreztem  magam, nekem nincs mit mesélnem, és bár kicsit bennem volt a görcs, sok idegennel éjnek éjjelén a sötétbe.
- Ez lenne az! - álltunk meg az utca végén az épület előtt.
- Eszméletlen! - azonnal berontottak, és kivilágították az egészet. - Mond Angel, sűrűn járnak erre? - aparányit megráztam a fejem, mire önelégülten elmosolyodott.
Felkutattak mindent, amikor arra észleltem fel, hogy a fiúk őrjöngve pakolnak ki a raktárból. Nem tartom jó ötletnek, de nem lehetek szemét, mégis ők vannak többen.  Az összes piát eltették, vagy megitták, és már Veronica is Mark karjaiban élvezkedett. Kicsit eldurvultak a dolgok, nem szeretem az ilyet.
A rendezvényeknek kialakított kis takaros ház, ma este elfelejtheti a csendességet. Jó volt újra látni a régi helyet, ahol sokszor megfordultam már. A falon festmények, kulturált díszek, de ez senkit se érdekelt. Nézelődésemet megszakítva, az erős alkohol szag csapta meg az orrom, ahogy David-ék közeledtek felém, nem hagyták, hogy szótlanul álldogáljak ott egymagamban.
- Azért óvatosan jó? - kértem szépen őket, hogy ügyeljenek a rendre, de mintha meg se hallották volna.
- Gyerünk, szórakozz velünk! - majd eltekintve a válaszomtól, beállítottak a többi táncoló lányhoz.
- Hajrá Angel, mutasd magad! - szurkoltak, amikor épp versenybe kezdtünk. Kíváncsian néztek engem,de nem 'vetkőztem ki magamból', elundorodtam.
Egyébként egész este jól elvoltunk, de mára elég volt nekem.
- Ki kér rágcsát? - kínáltam meg a népet két tállal, amikor mindenki lerohant.
- Ezért kell ő nekünk! - mondták egymásnak. Azért szolga nem vagyok, gondoltam magamban, mikor hirtelen témát váltottak.
- Mikor épült? - érdeklődtek a ház felől, de csak annyit tudtam mondani, hogy még a múlt századból maradt fent, amióta persze felújították már párszor.
- De ugye nem sok mindenkinek van meg a kulcs hozzá? - vágott közbe Vanessa.
- Nem hinném.
- Megfelel. - bólintottak, én meg csak felvontam a szemöldököm a sok kérdésükre.
- Srácok, én ma nem tudok hazamenni. - böktem ki, de pontosabban nem mertem..
- Akkor mindannyian itt éjszakázunk! - az ötletbe belementek és ezt követően hamarosan mindenki kidőlt.
Lehet nem kellett volna itt maradni, de megkönnyebbülve hálát adtam, hogy van hol aludnom, és, hogy nem kellett egyedül lennem. Nemsokára egy kanapén én is álomba szenderültem.
Kora reggel mindenki a váratlan telefonom csörgésére ébredt fel, amely betöltötte az egész teret.

4.Fejezet-- Máris búcsú.

 Kinyitottam a szemem, és az ablakom felé nézve, boldogan pillantottam meg a reggeli napsugarakat. Eszembe jutott, hogy nekem ma találkozóm van, így gyors felpattantam. Ránéztem az órára és nagy ijedtségemre vettem észre, hogy már eltelt az idő.
- Oh, nemár! - Niall  biztosan vár.
Sietve összekontyoltam a hajam, felvettem egy egyszerű ruhát,  és már futottam is kifele.
- Hova mész ilyen korán? - érdeklődött apa, mire idegeskedve felé fordultam. Már csak ez kellett, elfogok késni.
- Niall-hez, aki tegnap hívott!
- Eljött hozzád, és ezért, egy nap után már össze is jöttök? - fintorgott rám.
- Semmi ilyenről nem volt szó, mondom elmegyek elé a reptérre! - az óramutató gyors kattogása még jobban feszítette a helyzetet.
- Csak féltelek...
- Én is téged. - majd lezárva a beszélgetést, kirohantam, miután  a huzat becsapta magam után az ajtót.
Beszálltam az első taxiba, és útnak indultam. Az ablakon keresztül figyeltem csendesen a környéket, melyen nem vettem észre különösebb változást. A hasam görcsbe volt, hogy nem érek oda időbe, miközben folyamatosan az időt lestem. Végül haladtunk még pár utcát, majd végre leparkoltunk. Gyorsan kiszálltam a kocsiból, fizettem a sofőrnek, nem törődve a visszajáróval, amit borravalóként otthagytam neki. Jókedvem hidegen hagyott, mert tudtam, hogy búcsúznunk kell. Beszélni szerettem volna még vele, így nagy léptekkel bementem a váróterembe. Kicsit nagyobb lett bennem az öröm, remélve, hogy pár pillanat, és most már a nagy felhajtás után, nyugodtan leülhetünk.
Körbenéztem, és sehol egy ismerős alak. Kapkodtam a fejemet jobbra, balra, de sehol sem találtam a tekintetét. Most komolyan? Elkéstem.  Erősen furdalt a lelkiismeret, így a terem közepén, tárcsáztam a számát.
- Niall hol vagy?? - hadartam kapkodva.
- Már a gépjárműnél, siess! - majd olyan gyorsan átgázoltam a folyóson, hogy pillanatok alatt kiértem. Néhányan megbámulták esetlenségem, de ez nem érdekelt. Elnéztem a távolba, amikor megpillantottam kirívó személyiségét a tömegből. Nem sok fiatal utazgatott egymagában.
Arcán látszott a kétségbeesés, míg egyedül álldogálva nézett körbe a többieken, és várakozott a bőröndje mellett. Mikor összetalálkozott a tekintetünk, legszívesebben ráugrottam volna megkönnyebbülésemben, de türtőztettem magam. Eszembe jutott, hogy nem vagyunk már kisgyerekek..
- Sajnálom, sajnálom, elaludtam! - magyarázkodtam a leghihetőbben.
- Angel! - fordult felém hirtelen. - Utolsó pillanatban! Kezdett kicsit unalmas lenni. - arcán örömteli mosoly jelent meg. - Majdnem felszálltam már!
- De nem hagytalak cserben, igyekeztem! - néztem rá remélve, hogy nem haragszik. - Kárpótlásul segítek cipelni a bőröndödet! - majd felemeltem két kézzel, de még így se bírtam el. - Mi van ebben, vasgolyó? - és ahelyett, hogy segítettem volna, csak felborítottam egy nagy csattanás kíséretében, amin persze Niall jót kacagott. Hiányzott ez a nevetés.
- Szerintem inkább hagyd! Nincs mit kárpótolnod! - közben a sor folyamatosan haladt előre. - De azt hiszem mennem kell! - biccentett a többiek felé.
- Vigyázz magadra!
- Beszélünk még! - mondta magabiztosan, mire egy 'hiszem ha látom' fejet vágtam. - Bizonyítsak? Zálogul add ide a telefonod! - nyújtotta felém a kezét.
- Mi? Nem, az drága! Szükségem van rá! - de aggodalmaskodásom végig se hallgatva, kivette a zsebemből. - Niall, mit csinálsz? - huncutul mosolygott előttem, míg élvezte a figyelmet.
Ahelyett, hogy eltette volna, nyomkodni kezdte előttem, és elővette a sajátját is.
- Tessék, a számodat megtarthatom nem? - szóval erre ment ki  a játék.- bólintottam, s szórakozottan vállon ütöttem. - De most már tényleg megyek! - majd elindult pár lépést, miután meggondolva magát, hátra fordult, és adott egy jó nagy ölelést.
- Jó utat! - mosolyogtam őszintén, majd végül elengedtük egymást, és felszállt a repülő.

Hazafele menet úgy döntöttem, inkább sétálok egyet a friss levegőn, amikor megállt mellettem egy ismerős autó.
- Cathie, szia! - üdvözöltem, s bepattantam mellé.
- Heló, mi járatban erre?
- Épp haza fele tartok.
- Akkor ráérsz most eljönni velem? Lenne miről beszélnünk. Addig körbe viszlek a városba! - pompás ötletébe beleegyeztem. Ő segíthet visszarázódni, majd nem haboztatva máris szólásra nyitotta a száját.
- Hogy érzed, mi lesz a sulival?
- Szerencsére most nyár van, így szeptemberben mindenképp folytatom. Mi van  a többiekkel?
- Ha gondolod megállhatunk, épp tőlük jövök! - kicsit kirázott a hideg a találkozás gondolatától, de belementem.
Végül valami eldugott épület mellett álltunk meg, és odamentünk hozzájuk. Fiúk, lányok, mind együtt voltak, akiket igazából alig ismertem. Elég volt látni a lenéző tekintetüket. Hirtelen mindenki felénk nézett, amikor észrevették közeledésünket. Jó páran alaposan végig mértek, én pedig úgy éreztem magam közöttük, mint valami semmiből előkerült ismeretlen lányt.

3.Fejezet-- Felszínalatti igazság

    Sziasztok, meghoztam az újabb részt!:) Örömmel írom, és remélem ti is azzal olvassátok! Ha tetszett kérlek írjátok meg, nagyon sokat ösztönözne, köszönöm szépen minden kedves olvasómnak! xx


 Hatalmas felfordulás volt. A polcokon nagy porcicák díszelegtek, mellette gondozatlan, elhervadt növényekkel. A ruhák szanaszét hevertek a földön, amik talán azóta ott lehettek, mint a lassan megpenészedő kajamaradékok az asztalon. Nem erre számítottam. Hirtelen a konyhából jövő férfi hang keltette fel a figyelmem.
- Aha, és még ma kiszállítják? Szükségem lenne rá!...Jó várom, - megrezzentem a gondolattól.
Ekkor megpillantottam egy mellettem feltűnősködő érdekes faládát, amelyből papír végek kandikáltak ki. Nagyon piszkálta a fantáziám, és belenéztem. Szemeim azonnal nagyra nyíltak, amikor észrevettem,  az egymásra pakolt nejlon zacskókat. Ereim hevesen lüktettek, míg meggondolatlanul rámolni kezdtem. Drog, drog és drog. Mindenhol. A rejtélyes papírok mind rendőrségi borítékok voltak, lesokkoltam. Ekkor befejeződött a telefon beszélgetés, és közelgő lépteket hallottam.
- Szia kicsim! - lepődtünk meg egyszerre. - De rég voltál itthon, hamar hazaengedtek! - igen, ez tény..az orvosok jobbnak látták, ha otthoni körülmények között épülök fel. - Bíztam benned, bár ilyet többet azért ne csinálj! - váratlan reakcióként, arcán elégedett mosoly jelent meg, nem törődve az általam szétdobált holmijaival.
- Ne játszd az ártatlant! Hallottalak! - hangom erőteljes volt.
- Azt se hagyod, hogy örüljek neked? Sajnálom, de.. - belevágtam szavaiba.
- Felfogtad mit művelsz?? Azt hittem más lesz.. - majd az elfojtott mondatomat a telefonja csörgése zavarta meg. Csalódtam.
- A barátod elkérte a számom, azt hiszem téged keres! - meglepődve kikaptam ujjai közül, majd remegő kezemmel fogadtam a hívást.
- Haló, itt Niall!
- Szia! - mosolyodtam el megkönnyebbülve, hogy most már az ő hangját hallgathattam.
- Angel? Szia! Jobban vagy?.. - aggodalmaskodott.
- Igen, velem minden rendben!
- Remek, akkor találkozunk lent a sarki kajáldába! - ez gyors volt, de mivel itt csak egy ilyen van,  tudtam merre fele gondolja.
Azonnal felkaptam a táskámat és elindultam ebből a kócerájból, fellélegezve, hogy olyan emberrel találkozhatok, aki az egyike a kevés jó barátaimnak.
 Mikor odaértem, ő már ott ült, tökéletesen felzselézett szőke hajával, egy laza pulcsiban, amelyhez egy farmert társított.
- Helyet foglalhatok? - kérdeztem mosolyogva.
- Egy szép lánynak tartogattam, de ha szeretnél!
- Hülye! - majd helyet foglaltam mellette. - De rég volt ilyen,  lesz mit mesélnünk! - közben rendeltem magamnak egy epres dzsúszt. - Kivel kezdjük?
- Lányoké az elsőbbség! - megforgattam szemeimet. - Érdekelne mi is történt veled pontosan! - majd az asztalra támaszkodva, kíváncsian várta mondanivalómat.
- Mivel nem sok mindenkire számíthatok, egy akkor megismert barátnőmmel, Cathie-vel indultunk el fesztiválozni, amikor a buszunk oldalába ütközött egy személyautó, és eszméletemet vesztettem. Azután, mivel nem volt velünk senki, úgy értesítették az otthoniakat. - nagyon nyeltem feszültségemben. - Röviden ennyi. Kevesen maradtak velem, de köszönöm, hogy te itt vagy!
- Úgy éreztem, megérdemel ennyit a barátságunk! - és őszinte mosolyt küldtünk egymás felé.
- Na most te jössz! Mi a helyzet veled? - kérdeztem kacérkodva. - Mire vitted?
- Híres lettem. - könnyelműen megvonta a vállát, én pedig majdnem kiköptem a szám tartalmát.
- Mii?
- Egy bandában játszok! - büszkeség fogott el. - Majd bemutatlak a srácoknak! - engem? Jó érzéssel töltött el.
Aztán még vidáman mesélt az elmúlt időkről, hogy végre emberek előtt énekelhet, és gitározhat. Soha sem kételkedtem benne. Így pár óra elteltével egy nagyon fontos kérdés fogalmazódott meg bennem.
- Mikor mész vissza?
- Holnap délelőtt az első járattal.
-  De hisz még csak.. most jöttél! - hangom elcsuklott.
- Nem sokára zárunk! - figyelmeztettek minket. Észre se vettem, hogy eltelt az idő.
- Muszáj!  Azért holnap kijössz elém? - nézett a szemembe reménykedően,  természetesen igent bólintottam.
Majd megbeszélve a pontos időpontot, elköszöntünk egymástól, és az ellenkező irányba indultunk.
- Ott várlak! - nevetett intése közben.
Nagyon jól elvoltunk egész nap, sikeresen elfelejtette velem a reggeli köszöntőmet.

 Otthon miután segítettem a lakás kinézetén, a szobámba zárkóztam. Nagy megkönnyebbülés volt  látni, hogy legalább ott minden a régi. Emléktárgyak, kották stóca, baráti képek.. Előkotortam a szekrényem aljáról a naplómat és kíváncsian kinyitottam. Legutolsó feljegyzésem három és fél évvel ezelőtt volt.. Megráztam a fejem, és tovább léptem rajta. Hátrébb lapoztam a kisebb kori emlékeim felé, s olvasgatni kezdtem,  pár soron megakadt a szemem.  " Niall ma megfogta a kezemet, majd amikor meglátta, hogy elpirultam, kinevetett. "   Kicsit meglepett, és jót derültem rajta. Nem emlékeztem ezekre a mondatokra.

2.Fejezet-- Hazamehetek!

  - Kisasszony, még végzünk magán pár vizsgálatot, utána ígérem haza engedjük! - ez volt a legjobb hír számomra. Végre.
- Apa! - kiáltottam fel, amikor odasétált hozzám.
Felültem az ágyon, majd a nyakába vetettem magam, s zokogni kezdtem.
- Szia kicsim! Hiányoztál! - jó erősen magához szorított.
El sem tudtam hinni, hogy újra megérinthetem, és magamhoz ölelhetem.
- Niall, te.. itt? Hogy? - össze voltam zavarodva. - Honnan tudtad?
Rengeteg emlék köt össze minket, és borzasztó volt elválnom tőle. Elég régóta ismertük már egymást, ő volt az, akinek mindent elmondtam, akire számíthattam. De a kilométerek megbontották a kapcsolatot. Hiába beszéltünk skype-on, ahogy teltek a napok, egyre ritkultak a beszélgetések, majd megszakadt a kapcsolat. Új suli, s ennyit a régi sok hülyülésnek, mint amikor beszöktünk a szomszéd kertbe, vagy amikor először pengettük össze a gitár akkordjait.
- Hát idővel hozzám is eljutott a hír. - mondta ki szörnyülködve. - Muszáj volt eljönnöm, képtelenség volt ez az egész! - küldtem felé egy 'köszönöm'-öt helyettesítő mosolyt, majd örömömben erőteljesen ráugrottam, és szorosan átkaroltam a mára már izmos testét.
- Olyan rég találkoztunk! - meglátszott rajta az a pár év.
- Bocsánat....
- Nem te vagy a hibás, ez így alakult. - ekkor megfogtam hirtelen émelyegni kezdő fejemet, és óvatosan hátra dőltem.
- Majd kereslek, pihenned kell még! Addig is foglaltam egy lakást magamnak, ahol megalhatok, ne aggódj! - képtelenség, hogy ennyit utazott volna egy régi barátért.
Rég nem tudtam róla semmit, de mégis közel éreztem magamhoz.

Kora reggel egy ismerős hang ébresztett.
- Na ki az én hősöm?! Tudtam, hogy rendbe jössz!
- Szia Cathie!! - meglepettségemben odafutottam volna hozzá, de a gépek sajnos korlátoztak ebben.
Haja ombre szőkés tincsekben omlott a vállára, miközben mély dekoltázsú trikóját, aligha fedte be a pulóverje. Látszólag nem sok volt a változás, hisz mindig is szeretett kirívó lenni. Jelleme alapján nem meglepő, hogy a suli menő szurkoló lányok csapatához tartozik.
Annak idején benne találtam meg a lelki társat, aki átsegített a nehézségeken, miután teljesen összekovácsolódtunk. Ő a ravasz, merész lány, én pedig a jól szórakozott bolondja. Ez így van rendjén. Nekem nem kellett a központ, nem is tehettem volna meg. Semmim nem volt meg ami Cathie-ben igen. Ő vonzó, én meg Angel,  de ettől tökéletes páros voltunk, mostanáig..amíg bele nem keveredtünk ebbe, ebbe a szörnyűségbe.
- Veled meg mi történt? - aggodalmaskodtam, amiért most látom először a baleset óta.
- Velem minden rendben! - feltápászkodtam, és olyan szorosan öleltük egymást, ahogy csak tudtuk.
Mindkettőnknek könnybe lábadtak a szemei, és ott szipogtunk egymás fülébe.
- Azt hittem soha nem beszélünk már! Nagyon aggódtam!
- De itt vagyok! ..Soha nem akarok még egy ilyet átélni!
Ekkor hangos kopogás zavarta meg a pillanatot.
- Miss Wright , hazamehet!
- Hogy mi? Most? - hitetlenkedtem.
- Kész vagyunk, és mindent rendben találtunk, tehát igen!
Mintha újra életet öntöttek volna belém, de mégis szíven ütött, ahogyan emlékezeteim alapján kellett felidéznem magamban a külvilág képeit.
- Akkor hazaviszlek!
- Te?? Autót vezetsz? Mégis mióta van jogsid? - kerekedtek ki a szemeim.
- Sajnos sok éved kimaradt, miközben nem állt meg az idő. - bólintása utáni mondata eléggé megrázó volt, mert az igazságot jelentette.

 Hazaérve könnyed mozdulatokkal benyitottam a lakásunkba. A fa ajtó hangosan nyikorgott egyet, mely vízhangja beletakarított a csendességbe. Beljebb mentem, de a nagy belépőm nem úgy sikeredett, mint ahogy gondoltam. Ehelyett, amikor körbenéztem kész káosz fogadott.

1. Fejezet-- Megmenekültem

 Hali! Megérkezett az 1. rész! Wow, máris mennyien megnéztétek! Remélem elnyeri a tetszéseteket, és velem maradtok! A többi majd hosszabb lesz, számítok a véleményeitekre! Köszönöm, jó olvasást! :)).


  Angel vagyok, tehát mint mondtam, egy átlagos 17 éves lány. Most elmesélek magamról pár dolgot. Kis korom óta imádok zenélni, és már saját gitárom is van, de mivel félénk vagyok, még senki nem látott szerepelni. A sportból se maradtam ki, hisz amikor csak tudtunk, mindig lementünk a haverokkal egy közeli parkba focizni. Én vittem a pálmát. Sok őrzött emlékem van, de nem a szüleimmel, ez nekem kimaradt. Apa egy öntelt tuskó, már rég eltávolodtunk egymástól. Félek tőle. Félek vele élni. Nem akarok beleavatkozni a sötét ügyeibe, így kerültem a jelenlétét, remélve, hogy egyszer megváltozik.
Egy kisvárosban, Mullinger-ben laktunk, de el kellett onnan költöznünk. Bujdosnunk kellett, így feladtunk mindent, és elvitt magával. belekevert engem is, egy ártatlan áldozatot, s ezzel elveszítettem az ottani legjobb barátomat, Niall-t. Kötődtem hozzá. Azóta is üresek a napjaim, bennem van  a hiánya. Apáról pedig senki nem tudott semmit. Örök titok maradt. De ennél van még ijesztőbb, most mindenki értem küzd, reménykedve, hogy egyszer ismét köztük lehetek. Már kezdtek jól menni a dolgok, amikor az új városban megismert barátnőmmel messzi vakációra indultunk, s balesetet szenvedtünk. Azt hiszem ennyi idő után, már a kutyának se kellenék. A kórházban hosszú időkön keresztül szenvedtem, de képtelen voltam felkelni, egészen idáig.
Valaki belépett a kórterembe, s halkan leült mellém.
Hallottam a gépek csipogó hangjait, a doktort, ahogy feszülten kijelentette, hogy még mindig ingadozó az állapotom, majd amikor befejezte, valaki más szelíd szavai dermesztettek meg, ahogy a sírást kerülgetve suttogott mellettem.
- Angel szorítsd meg kérlek a kezem, tudom, hogy erős vagy! Képes vagy rá, muszáj felébredned! - ekkor különös képességre tettem szert.
Éreztem a puha ujjait, ahogy az enyémbe helyezte, miután rákényszerítettem magam, s összekulcsoltam őket. Különös melegség járt át. Bármikor felismerném.
Nagy bátorságot vettem, és kinyitottam a szemeimet ennyi év után. Ez nem lehet. Emlékszik rám? Összemosódottan megpillantottam angyali kék szemeit, ahogy rám irányultak.
Körbenéztem a könnybe lábadt szemeimmel, és bár homályosan láttam, észrevettem apát a szoba túlsó sarkában.
- Mi történt? - nyögtem ki nehézkesen. - Doktor úr, mondjon valamit! - bár örültem, hogy végre felébredtem, azért az a hosszú idő kétségbe ejtett.
- Örülök, hogy felébredtél, minden rendben van! - bátorításként erősebben megszorította a mellettem lévő fiú a kezemet.
- Túl van az életveszélyen, a leletek alapján semmi maradandó sérülés nem keletkezett. Óriási nagy szerencséje van! - utolsó mondatára elsírtam magam.

Prológus

  
  Sziasztok, úgy döntöttem elkezdek egy új történetet, és kíváncsi vagyok kit érdekelne, és érdemes lenne-e folytatni! Nagyon sokat számítanak a vélemények, szóval örülnék ha írnátok. A részeket nem ígérem mikor hozom, de igyekszem mindig minél hamarabb! Addig itt egy kis bevezető, jó olvasást kívánok mindenkinek!   Kriszti xx.



  Amikor azt gondoljuk minden a helyén van, a sors mindig tartogat váratlan meglepetéseket. Egy gimis lány vagyok a sok közül, de egy valamivel különbözök a többiektől, az apám  egy  bérgyilkos, és ezt nem mindenki mondhatja el magáról. Igen jól mondtam, szavaim erősen belém hatoltak, de kénytelen vagyok vele együtt élni.
Nincs sok mindenki akire számíthatok, anyukám születésem után életét vesztette, sajnos meg se ismerhettem. Nem rég azt hittem rám is ez a sors vár, ugyanis lassan három éve kórházban fekszem. Nem nézett fényesnek a helyzetem mindaddig, amíg ő eljött hozzám és felébredtem a hangjára. Nem tudtam, hogy emlékszik rám. Az egész életem egy nagy kérdőjel, hatalmas kételyek között. Vajon mikor menekülök ki ebből?