1. Fejezet-- Megmenekültem

 Hali! Megérkezett az 1. rész! Wow, máris mennyien megnéztétek! Remélem elnyeri a tetszéseteket, és velem maradtok! A többi majd hosszabb lesz, számítok a véleményeitekre! Köszönöm, jó olvasást! :)).


  Angel vagyok, tehát mint mondtam, egy átlagos 17 éves lány. Most elmesélek magamról pár dolgot. Kis korom óta imádok zenélni, és már saját gitárom is van, de mivel félénk vagyok, még senki nem látott szerepelni. A sportból se maradtam ki, hisz amikor csak tudtunk, mindig lementünk a haverokkal egy közeli parkba focizni. Én vittem a pálmát. Sok őrzött emlékem van, de nem a szüleimmel, ez nekem kimaradt. Apa egy öntelt tuskó, már rég eltávolodtunk egymástól. Félek tőle. Félek vele élni. Nem akarok beleavatkozni a sötét ügyeibe, így kerültem a jelenlétét, remélve, hogy egyszer megváltozik.
Egy kisvárosban, Mullinger-ben laktunk, de el kellett onnan költöznünk. Bujdosnunk kellett, így feladtunk mindent, és elvitt magával. belekevert engem is, egy ártatlan áldozatot, s ezzel elveszítettem az ottani legjobb barátomat, Niall-t. Kötődtem hozzá. Azóta is üresek a napjaim, bennem van  a hiánya. Apáról pedig senki nem tudott semmit. Örök titok maradt. De ennél van még ijesztőbb, most mindenki értem küzd, reménykedve, hogy egyszer ismét köztük lehetek. Már kezdtek jól menni a dolgok, amikor az új városban megismert barátnőmmel messzi vakációra indultunk, s balesetet szenvedtünk. Azt hiszem ennyi idő után, már a kutyának se kellenék. A kórházban hosszú időkön keresztül szenvedtem, de képtelen voltam felkelni, egészen idáig.
Valaki belépett a kórterembe, s halkan leült mellém.
Hallottam a gépek csipogó hangjait, a doktort, ahogy feszülten kijelentette, hogy még mindig ingadozó az állapotom, majd amikor befejezte, valaki más szelíd szavai dermesztettek meg, ahogy a sírást kerülgetve suttogott mellettem.
- Angel szorítsd meg kérlek a kezem, tudom, hogy erős vagy! Képes vagy rá, muszáj felébredned! - ekkor különös képességre tettem szert.
Éreztem a puha ujjait, ahogy az enyémbe helyezte, miután rákényszerítettem magam, s összekulcsoltam őket. Különös melegség járt át. Bármikor felismerném.
Nagy bátorságot vettem, és kinyitottam a szemeimet ennyi év után. Ez nem lehet. Emlékszik rám? Összemosódottan megpillantottam angyali kék szemeit, ahogy rám irányultak.
Körbenéztem a könnybe lábadt szemeimmel, és bár homályosan láttam, észrevettem apát a szoba túlsó sarkában.
- Mi történt? - nyögtem ki nehézkesen. - Doktor úr, mondjon valamit! - bár örültem, hogy végre felébredtem, azért az a hosszú idő kétségbe ejtett.
- Örülök, hogy felébredtél, minden rendben van! - bátorításként erősebben megszorította a mellettem lévő fiú a kezemet.
- Túl van az életveszélyen, a leletek alapján semmi maradandó sérülés nem keletkezett. Óriási nagy szerencséje van! - utolsó mondatára elsírtam magam.