12.Fejezet-- Amit a szíved diktál

Sajnálom, hogy kicsit késtem, de kellett egy kis idő mire megjött az ihlet. Nagyon sokat segít ebben, hogy ha kapok építő kritikákat, vagy pozitív visszajelzéseket, mert ösztönöz az írás felé, és hogy van értelme folytatnom. Tehát, ha elolvastátok és tetszett, kérlek hagyjatok magatok után nyomot! :) Kriszti

 Kora reggel felébredtem, s, mikor megtapogattam magam mellett az ágyat, csalódottan vettem észre, hogy nincs ott az általam keresett személy. A nap halványan beragyogta a szobát, ahogy a félig felhúzott redőny alatt beszűrődtek a sugarai. Mivel kilenc órára terveztük az indulást, hogy minél többet együtt lehessünk, gyorsan felpattantam, és készülődni kezdtem. Felvettem egy kényelmes, de mégis elegáns ruhát, majd a fürdőszobába siettem. Rendbe szedtem a hajamat, jól átmostam hideg vízzel az arcomat, miután felkentem egy kis alapozót, meg egy kis szempillaspirált , tudni kell, hogy sose vittem túlzásba. Belenéztem a tükörbe, és most már elfogadhatóbb volt a kinézetem. Eszembe jutott az az este, amikor ugyan ez a cselekedetem után, egy boszorkány nézett vissza rám, ahogy a szétfolyt sminkem csúnya fekete pacaként éktelenkedett a kisírt szemeim alatt, ekkor maradtam teljesen magamra. Alig várom, hogy végre kimozdulhassak, és a barátaimmal tölthessek egy napot. Fogalmam sincs hova tűnhetett Niall, de még az este megígérte nekem, hogy szól a többieknek a mai tervünkről. Időközben én is elhívtam Cathie-t, ki természetesen egyből beleegyezett.  Már nagyon bezsongtam, hogy végre összegyűlik a társaság, és, hogy mindannyian velem lesznek, miközben teljes mértékben elfelejtettem azt a levelet Niall tárcájában, amit nem sikerült megnéznem. Mostanában én lettem ilyen kíváncsi, vagy mindent elrejtenek előlem? Valahogy mindig váratlanul belepottyannak a dolgok az életembe, és már összekavarodtam. Mi lehet az?  Megpróbáltam elhessegetni a fejemben lezajló képeket, és csak a jelenre koncentrálni. Visszamentem a szobába, de még mindig sehol senki, nincs kinek lelkendeznem, és üresnek is találom a szobát a jelenléte nélkül, furcsa előérzetem támadt, ahogy a szoba kongott a csendességtől. Hirtelen egy váratlan zaj csapta meg a fülemet az utcáról, s konkrétan ledermedtem. A sziréna hangja ütemes gyorsaságban vinnyogott az ablakom alatt, miután leparkolt előttünk. Te jóságos ég. Ijedten kifutottam  az emelet folyosójára, de éppen, amikor lendületesen kinyitottam volna az erős fa ajtót, ami elválasztotta a két helységet egymástól, valami keménybe ütköztem.
- Hol vannak a többiek? - kérdeztem tőle hadarva. Megnyugodtam a jelenléte láttán, amikor észrevettem, hogy már ő is elvolt készülve, jelezve, hogy nem felejtette el. De ennek most nincs itt az ideje. Felnéztem gyönyörű szép kék szemeibe, de arca csupa aggodalmat tükrözött. Kerestem valami magyarázatot a tekintetében, de csak kétségbeesett értetlen válaszra találtam, ami engem is megőrjített.
- Angel, segítened kell! - mutatott a többiek szobája felé.
 Nem kellett többször mondania, mert rohamos tempóban, már ott is teremtem. Tágra nyíltak a szemeim a látványtól. Már a reggeli órákban órási sokkot kaptam az előttem térdre omlott Liam fájdalmas nyöszörgéseitől, azt hittem meghalni készül.
- Mi történt?? - fordultam hátra Niall felé. A többiek is ott álltak körülöttünk, s  Harry a véres fejét törölgette le egy nedves ronggyal. Nem bírtam a vér látványát,  elkapott a hányinger.
Urrá lett rajtam is a kétségbeesés, és szorosan a hátam mögé bújt, amit egy nagyon kedves gesztusnak tartottam tőle.
- Nem olyan gáz a helyzet, mint ahogy az látszik. Tegnap késő este, amikor elaludtál, úgy döntöttek, hogy elmennek bulizni. - nagyot néztem, hogy még azután elindultak. - Kivágták magukat, és Liam így se bírja a piát. Tehát reggel arra jöttem ki, hogy neki esett a falnak. - magyarázta a történeteket. Nos, egy fokkal jobb, mint amit első látásra leszűrtem belőle, de még mindig megborzongok tőle, és attól is, hogy Niall-nek így indult a reggele. Nem tudom mit kezdtem volna vele az ő helyében.
- Téged is hívtunk! - nézett rá Louis lenézően. Mintha haragot éreznék benne, hogy visszautasította őket.
- Nem akartalak itt hagyni! - válaszolta, amit inkább már nekem címzett.
- Hívjuk a mentőket! - böktem rá gyorsan, még mielőtt elpirulhatnék.
- Nincs szükség! - ellenségeskedett Louis.
- Miért ne lenne? Ilyen esetekben a legfontosabb, hogy szakértők által megvizsgálják!
- Niall-nek adok igazat! - zártam le a témát.
Fájdalmasan néztem rá Liam-re, s leguggoltam mellé. Végig néztem rajta, és észrevettem, hogy  arcát egy nagy zúzódás ékesítette, amely mellett, felhasadt a bőre. Óvatosan megsimogattam a hátát, majd megpróbáltam lenyugtatni.
- Jól vagyok, ne aggódj! - fordította el a fejét, de én nem hittem neki. Szégyellte önmagát.
Más szórakoztatónak találta volna, hogy részegen neki esik a falnak, de én valahogy nem tudtam nevetni, és szerencsére a többiek se. Ekkor mindannyian felkaptuk a fejünket, a folyosó végéről érkező hangos kiáltásra.
- Srácok, hol vagytok már? - türelmetlenkedett Cathie, ki gondolom azóta lent várt ránk, de amikor meglátta mi  a helyzet, egyből elképedt.
Elmagyaráztuk a történteket, miután bemutattam a többieknek, s pár percen belül már el is vitték Liam-et a legközelebbi kórházba.
Elhatároztuk, hogy összeszedjük magunkat, és mindannyian utána megyünk. Ezzel lőttek a mai napnak.
- Sajnálom.. - magyarázkodott Niall, míg összeszedtem a holmimat nála. Cathie épp egy másik helységben tollászkodott.
- Erről nem te tehetsz! - látszott rajta, hogy szívből sajnálja.
- Annyira elmentem volna, és most itt kötöttünk ki, hogy lehettek ilyen felelőtlenek?? - mordult fel. - Köszönöm, hogy segítettél, nem tudtam, hogy nem bírod a vért, őszintén szólva megrémültem, amikor váratlanul összeesett előttem. - most olyan más volt. Hangja lágy, és őszintén beszélt, furcsállóan sokat magyarázkodott.

Hamarosan már a parkolóban gyülekeztünk a fekete kocsik körül. Örömmel hallgattuk Cathie panaszkodását az otthonra kapott feladatairól. Elárulta, hogy a szülei elutaznak a cégükkel, és két teljes hónapig magára marad. Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e, olyan szertelen néha..
Mire mindenki megérkezett, már a déli harangok is felcsendültek.
- Angel, gyere! - intett, és épp elindult volna, amikor  váratlanul közbe szóltak.
- Ne akard már magadnak! - jelentette ki Louis. Haját összeborzolta a szél, és egy sötét kék pulcsi volt rajta, szavai mély nyomot hagytak Niall gondolataiban.  - Cathie velem jöttök? - ajánlotta fel, és egyből tudtam mire megy ki a játék.
- Persze! - vágta rá barátnőm, s magával húzott a másik fiú felé, ezzel ott hagyva a szöszimet. Rám nézett, és álcázva keseredettségét megvonta a vállát.
Beszálltunk a furgon hátuljába, majd követni kezdtük a többieket. Nagyon szórakoztató egyéniségnek találom Louis-t, és nagyon szimpatikusnak is. Már az elején beégtem nála, de szerencsére jól alakultak a dolgok. Az álla kicsit borostás, ami nagyon jóképűvé teszi, emellett még azt is  megfigyeltem, hogy ha ideges, folyton a lábát dörzsölgeti. Az ablakhoz támasztva könyökét beszélgetett, de az én gondolataim elkalandoztak Niall felé.
- Néha van, amikor a válasz ott van előtted. - idézett egy mondatot, a már régebben említett kedvenc írójától.
Nem tudtam bekapcsolódni a társalgásba, és egyre inkább csak azon kattogtam, hogy nagyon bánt, hogy nem vele mentem. Furdal a lelkiismeret, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak az ártatlan tekintetére.
Végül mire kiszálltunk a kocsiból, a többiek már ott vártak. Lesütött szemmel ránk nézett, majd fájdalmasan vissza, de én nem bírtam hagyni, s nekifutásból szorosan magamhoz öleltem.
Az a baj, hogy kezdek egyre többet érezni iránta, még ha magamnak se merem bevallani.