Sziasztok, meghoztam az új részt! Ez most egy kicsit esemény dúsabb lett, jó olvasást:)!
Kómás fejemmel ránéztem a kijelzőre, és nagy meglepődöttségre vettem észre, hogy egy ismeretlen szám keres. Gyorsan fogadtam a hívást.
- Haló? - szóltam bele, miközben arrébb mentem a többiektől.
- Szi-ia! - gagyogott bele a túloldalt lévő ismeretlen. Hangja vékony és ártatlan volt.
- Kivel beszélek? - érdeklődtem felőle, mikor hirtelen átvették tőle a telefont.
- Niall-el! Sajnálom, biztos elvette az asztalról!
- Nem gond, imádom a gyerekeket! De azért jobban oda figyelhetnél rá! - nevettünk össze. - Egyébként ki ez a kisfiú?
- Tesóm fia, Theo!
- Gratulálok! - azta miről maradtam le, olyan rég láttam már Greg-et is.
- Pont hívni akartalak, lenne egy jó hírem!
- Akkor nyögd már ki!! - szeretem, ahogy mindig van benne életkedv, teli reményekkel.
- Holnap megyünk vissza!!
- Jöttök? - vontam fel a szemöldököm.
- Ja igen, ott fogunk koncertezni! - na ennek most igazán megörültem, unalmas nélküle.
- Hurrá! Már tervezem is mi mindent fogunk együtt csinálni! - teljesen bezsongtam e hallatán.
- Reméltem is! De azért ez nem lesz olyan egyszerű, na majd kereslek, és megbeszéljük! - miért, mi akadálya lenne? Végül bontottuk a vonalat.
- Gyerekek mennünk kell! - sietve összepakoltattam velük a rumlit, és 'kipateroltam' őket.
Kicsit harapósan néztek rám, de bárki bejöhet a reggeli órákban.
Figyelmesen megvártam ameddig kulcsra zárták az ajtókat, miután közösen elindultak. Örültem az új barátoknak.
Én ellenkező irányba mentem, ugyanis ideje hazamenni. Mi lesz ha még mindig ott vannak? Ha komoly dolog történt? Reszkettem, ahogyan egyre közelebb értem a háztömbünkhöz. Útközben háromszor is meggondoltam magam, de végül feljutottam a lakásunkhoz, és benyitottam. Féltem. Próbáltam halkan a szobámba osonni, de megelőztek.
- Kislányom, hol a francba voltál? - ordított velem erőteljesen, mire lekevert egy pofont. - Egész este eltűntél!
- Volt rá okom!
- Eleve mit képzelsz, hogy utánam kutakodsz? - emelkedett fölém hirtelen.
- És te arról, hogy titkolódzol, és ilyen alakokkal vagy? - kezein láttam, hogy egyre jobban ökölbe szorítja. Sose volt ennyire erőszakos.
- Engem te nem vonhatsz kérdőre! - tenyere újra az arcomon csattant.
Könnyeim kicsordultak a lelki és a fizikai fájdalmaimtól. - Tudod mit, ezen az ajtón többet ma ki nem mész! Takarodj a szobádba! - erei még az arcán is kilátszottak a feszültségtől.
Nem is kellett több. Berohantam a szobámba, és magamra csaptam az ajtót. A bőröm még mindig égett, ahogy gyengéden végig húztam rajta ujjaimat. Én nem is tettem semmit.
Elhatároztam, hogy ha ott nem jutok ki, akkor az ablakot választom kijáratnak, Halk mozdulataimmal összecuccoltam, majd bátorságot vettem és kiléptem. Az ablak párkányon állok, egy centi választ el a haláltól. Összeszorítottam szemeimet, majd leereszkedtem a mellettem ágaskodó tölgy fára. Óvatosan lejjebb másztam, amikor egy vastag szálka beleállt a kezembe.
- Aú! - fájlaltam, majd beszippantottam róla a vért, és folytattam az akciómat, amikor végre leértem a földre.
Megkerestem Cathie utcáját, és reménykedve, hogy még mindig ott lakik, becsöngettem a házba.
- Ki az? - szólt ki barátnőm megkönnyebbülésemre.
- Angel! - hangom még mindig remegő volt és reménykedtem benne, hogy nem vesz észre rajtam semmit.
- Sziaa! - ugrott a nyakamba, nagyon jól esett az ölelése, és erősen én is magamhoz szorítottam. - Feszültnek látszol.
- Túl teszem rajta magam, rá se ránts! - tereltem el gyors a témát fájdalmasan.
Körbenéztem a házon, de azt hiszem itt is minden maradt a régi. Akárhol voltunk, a családi hangulat minden szobából áradt. Jó lenne nekem is ilyen, és ha végre nem kellene a fájdalmaimat magamba fojtanom.
- Na és jó volt? - kérdezett rá a tegnap estére.
- Jó fejek voltak! - mosolyogtam arra, hogy tényleg bírtak engem.
- De nem volt semmi fura bennük? - érdeklődött, miközben pakolta a konyhaszekrényt.
Állítását megtagadtam, hiába gondolkodtam el rajta. Nem adhatok neki igazat.
- És vissza mész? - fintorgott. De hisz ő is velük szokott lógni!
- Vissza! - mosolyogtam rá magabiztosan, mire lenézően magyarázkodni kezdett.
- Drága, én.. komolyan mondom, hogy nem kéne!
- Féltékeny vagy, hogy elveszem tőled őket, vagy mi van? - háborodtam fel.
- Múltkor jól mondtam, hogy nincs erre szükséged!
- Istenért már, nem lehetnek barátaim?
- De nem ők! - teljesen úgy hangzott, mintha kiakarná sajátítani magának.
- Miért fáj az neked, hogy ha jól érzem magam? Önző.
- Önző? Nézzél már tükörbe. - nagyon felmérgesedtem azon, ahogy így bánik velem.
- Az a bajod, hogy ismerkedek?
- Az! - gúnyolódott, én pedig felálltam az asztaltól, és elindultam. - Érezd jól magad, megvagyok nélküled!
Hurrá, sikerült vele is össze vesznem, de még mindig nem tudom elképzelni, hogy miért csinálja ezt.
Miért akar nekem mindenki rosszat? Elegem van. Már azt is leszartam, ha apa rájön, hogy nem vagyok otthon, de én nem akarok egy idegbeteggel egy fedél alatt lenni.
Az idő már is eltelt, és újra David-ékhez siettem. Most tényleg azt reméltem, hogy támaszt nyújtanak.
- Sziasztok! - köszöntöttem őket egy műmosoly kíséretében, de rám se fütyültek. - Mondom sziasztok! - majd végre bólintottak egyet közömbösen.
Most meglepően másabb volt minden. Teli voltak cigivel, amitől áradt felém a füst, és köhögnöm kellett.
- Na mi van, ilyen gyengéd vagy? - kötözködtek velem, és majdnem a számba nyomták.
- Nem bírom a cigit. - közöltem velük, mire erősen rávágtak.
- El lehet innen menni.
- De szükségem van a segítségetekre! - nem maradhattam egyedül.
- A miénkre? Megvan amit akartunk, szóval tipli! - mi bajuk van? Végig csak beakartak vágódni, hogy kihasználjanak?! Ez sok mára.
Közben megbeszélték, hogy melyik kocsmába menjenek az este, azt gondoltam jó társaság lesz, nem hittem, hogy ők is ilyenek.
- Nem hallottad? Szerinted, te jóba lehetsz velünk? - mutatott magukra Vanessa. Ez alatt már a többiek is ordibáltak.
- Az ilyen csak dugni jó! - mosolyogtak kajánul.
- Én csak.. - magyarázkodtam, miközben mozdulatlanul megálltam előttük, egyre üresebbnek éreztem magamat.
Keménynek akartam látszódni, de előtörtek az érzéseim. Könnyeim utat engedtek maguknak az arcomon, ahogyan szégyenteljesen végig folytak rajta. Legszívesebben elsüllyedtem volna, ahogy megalázóan röhögtek rajtam.
- Ha nem értesz a szép szóból, segítek! - közeledett felém David, mire jó erősen megrántotta a hajamat, és húzni kezdett. Borzasztóan fájt.
- Na mi még szerintem találkozunk! - majd lökött rajtam egyet, és ott hagyott a sötétbe.
Összerogytam a fa tövében, és sírva fakadtam. Nincs hova mennem, és elveszettem mindenkit. Cathie-nek igaza volt, csak kihasználtak. Rettenetesen fájt. Ha hazamegyek ilyenkor, azzal csak magamat büntetném, minden olyan bizonytalan, és kétségbeejtő. Kételyek között élek. A gyötrődés fájdalma még jobban előtört belőlem, és nem tudtam abba hagyni a sírást. Egyedül maradtam itt. Ráhajtottam fejemet a felhúzott lábaimra, és próbáltam mély levegőket venni. Niall gyere már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése